Földszint és a Bálterem

Szépség és a Szörny

Hogy kerültem ide? Ennyi nép közé, kik arcát nem ismerem. Kik oly nyelven beszélnek, mely számomra idegennek hangzik? Értem szavuk, de jelentőségük akárcsak a reggeli köd, úgy foszlik szerte szét. S én hiába akarom megfogni hogy megértsem, ujjaim mégis csak a levegőbe markolnak. Üresen. Hogy kerültem ide? Ennyi nép közé? Kik engem néznek, mégsem látnak. Arcukon fura mosoly ül, szemükben mégis undor ragyog. Álca, melyet ma este mindannyian felvettek. Rajtam s rajta kívül. Éreztem közelségének illatát. Teljesen hatalmába zárt. Láthatatlan bilincs, mely nem engedi hogy eltávolodjam tőle. Még saját gondolataimmal se. Oly kevés kellett hozzá hogy Világomba jusson. Hogy áttörjön a vastag falakon, megtalálja az utat a sűrű ködfelhőben. Ő a Rémálom, mely saját világomban tört meg. Megfertőzte azt s összetörte, hogy újra s újra össze legyen rakva a megmaradt szilánkokból. Miért? Hogy ismét összetörje. S utána kezdődik az egész elölről, én pedig fogékony vagyok. Nem ismerem játékának szabályait. S ha mégis rájövök, csak idővel tudom meg: már rég megváltoztatta őket.
Ott állt mellettem. Teljes színében. Illata áthatolta teljes lényemet, szint úgy mint jelenléte. Nem volt merszem szinte lélegezni sem. Féltem hogy minden egyes lélegzetvétellel jobban hatalmába ejt, magához bilinccsel. Akkor is, ha ez már tán szinte lehetetlen. Komoly, fagyos tekintetével a népséget figyelte. Oltalmazó bástya ként állt melletem s úgy tartotta karom, mint saját lovagom. Mégis belecsempészett egy jó nagy adag olyas kisugárzást mellyel mindenkinek jelezte: Az Övé vagyok. Az Övé és senki másé. S mily büszke rám! Ó, az a magamutogatás! Mintha elvárná, hogy mindenki irigyelni fogja. Miattam. De mégis maradt benne annyi jómodor, hogy eme érzelmeket senki sem nem tolja a képébe.
Szívem hevesen kalapált mellkasomba. Remegtem. Nem csak belül, hanem kívül is. A félelem teljesen átjárta testem. Behatolt minden porcikámba. Tépte apró darabokra a legapróbb bátorságot is. S én annak ellenére, mily csodaszép ruhában voltam, nem éreztem magam jól. Tekintetem gyakran lefelé irányult. Mint aki nem akarja látni az itteni világot.
- Csodaszép vagy, kedvesem - hajolt felém, hogy fülembe súgja szavait. Hangja oly halk volt mint a gondolat, mégis vérfagyasztó. Éreztem ahogy észrevétlenül szívja magába édes, könnyű illatom. Rózsák. Hogy egykor mennyire imádtam őket! De most, neki köszönhetően eme tiszta virág a rémálom szimbólumává vált.
Kiegyenesedett, csak hogy figyelmét Valhallennek szánja, ki köszöntőre nyitotta száját. Saját elmémben nem volt egy gondolat sem. Egykor élettel, vidámsággal teli kék szemeim most fakók, kihunytak voltak. Tekintetemmel átmentem kezeimre. Bőrömet nem takarta rajtuk semmilyen ruhadarab. Mindenkinek arról árulkodtak, mily visszataszító testem. Csuklótól indulva egészen vállamig égési sebek, hegek és fogsor nyomok voltak elhinteve különféle nagyságban, mennyiségben.
- Hogy lehetek csodaszép?- tettem fel elmémben a kérdést hitetlenül. S csak azon kaptam magam, ahogy kezem melyben a poharat fogtam, mint egy robot, úgy emeltem számhoz. Ajkaimat enyhén szétnyitva kortyoltam bele az italba. Kellemes íze s a pezsgő buborékok enyhe mosolyt csaltak ajkaimra.
- Szeretem amikor mosolyogsz, kedvesem- szólalt meg rideg, mégis elégedett hangon. Majd poharamat kivéve kezemből, sajátjával együtt az asztalra helyezte. Elém állt, csak hogy megfoghassa kezem.
- Szabad önző módon elrabolnom az első táncodat? - mosolyodott el, majd kezemre lágy csókot lehelt. Nem értettem. Hogy lakozhat egy személyben ily nagy lovag, mely képes hozzám pont úgy viselkedni mint egy hercegnőhöz, s mégis képes igazi Rémálommá válni, ki legnagyobb örömét pont az én fájdalmamban leli?
- Játszik veled. Mint mindíg!- kiáltott fel Iracebeth elmém hátuljából, óvatosságra intve. Félt tőle. Saját Rémálmom félt a Szörnyetegtől. Hogy is ne… Hisz ez a férfi ki hatalmába elytett s nem akar elengedni az a Szörnyeteg, ki más szörnyeket rémíszt halálra a saját világukban.
Kérdésére csak lágyan bólintottam. Engedelmesen hagytam, hogy a többi táncoló vendég közé vezessen. Egyik kezével sajátomat fogta, másikat derekam köré helyezte. Magához húzott szorosan, csak hogy biztos legyen benne: nem futamodokok meg. A zenéhez illeszkedve lassú vezetésbe kezdett. Ez a pillanat régi, fájdalmas emlékeket elevenített fel. Belém hatoltak s Ő ezt rajtam nagyon jól látta. Mosolya s tekintete elárulta hogy mennyire élvezi ezt. Közvetlenül úszik benne!

Megállítottak a bejáratban, és bár tudtam hogy magammal kell hoznom a meghívót, mégsem várták meg, míg előveszem. Az android az ajtóban végig scannelte az arcomat, aztán nemes egyszerűséggel beengedett. Persze szerinte is Rick Davis vagyok. Nagyszerű! Felteszem nem mindenkinél csinálják végig ezt, hiszen nagyon sok Matu már olyan hírnévnek örvend, hogy messziről felismerik őket. Én meg nem vagyok az! De Valhallen jó házigazdához illően felírt arra a bizonyos listára. Persze nem csupa szív jóságból tette. Azt akarja hogy beszélgessek az összes meghívott vendéggel, mert hogy talán köztük van az, aki meghúzta a ravaszt, már képletesen szólva. Egyébként nincs kizárva, így készséggel rábólintottam, mert így tényleg egybegyűjtötte minden ellenlábasát, könnyebb dolgom lesz. Az alkalomhoz öltözködtem, hosszú, fekete zakót, alatta egy fehér inget, fekete hosszú nadrágot viselek, fehér zoknival és fekete félcipővel. Még egy nyakkendőt is rittyentettem half windsor megkötéssel. Komótosan sétálok be a halba, keresztül haladva a szűkebb bejárati folyosón, ahol megcsap egyből a gazdagok sznobizmusa, kezdve az Éneklő Sudár díszítő elemmel, mely köré felhúzták a robosztus magasságokba emelkedő oldalfalat, vagy folytatva a mellettem befektetésekről és üzleteikről beszélgető alfahímekkel. Jézusom, két perc ezekkel és befonom a hajam! Pedig muszáj lesz... A kelleténél több időt töltök a fa megbámulásával, hiszen utoljára akkor láttam ilyet, mielőtt lerohant minket a Protektorátus. Emlékszem a hangokra, a sikolyokra, a fákról lepotyogó levelekre...úgyhogy ezzel küzdök miközben elhaladok mellettük. Túl sok zaj, túl sok emlék, de szerencsére csitul, és egy kis idő elteltével a körülöttem beszélgető társaságok egybefolyó, tompa, érthetelten zajává szelídül.

Ez a kellemes morajlás, a tömeg hangja aztán végigkísér a teremig, megnézem némelyik jelenlévőt, de még érdemi beszélgetésbe nem bonyolódom. Ahhoz be kell melegíteni! Úgyhogy amint elkapok egy felszolgálót, gyorsan le is emelek egy pohár pezsgőt a tálcájáról. Egyszerre mindenki elkezd beljebb haladni, ebből gondolom hogy lesz valami beszéd. És nem is kell csalódnom. Odabent kissé szűkösebben, de még mindig szellősen hallgatjuk végig a házigazda rövid mondanivalóját. És ahogy jobb oldalra tekintek, máris megpillantok egy ismerős arcot. A taps közepette elindulok felé, és amikor odaérek, a poharat felemelve köszöntöm.
- Mr. Wessler!
Széles vigyorral tekintek rajta végig egy futó pillantással, aztán kikötök az arcán.
- Megunta a középszerűséget és úgy döntött most beköszön az övéinek?
Van némi gúny a hangomban, de csak apró csipkelődésnek szánom, elvégre nem haragszom rá, ő sem rám, és nem akartam egyhangúan nyitni a beszélgetést. A kezemet nyújtom neki.
- Hogy vagy? Mi szél hozott erre?
Most iszok bele először a poharamba a kérdést követően, egy ideig őt nézem, magamban konstatálva hogy talán a segítségemre lehet, ha nem haragítom magamra. Ő biztos ismeri az összes sznobot, kaphatok tőle értékes információkat! De aztán a háttérben ahogy egyre szellősödik a felállása a jelenlévőknek, kiszúrok még egy arcocskát. Amitől rögtön félre is megy a korty. Hirtelen köpöm le a mellettem elhaladó android pincért, nevezett Oscar-t, aki zokon veszi. Egy ideig még köhécselek, ezért nem tudok azonnal elnézést kérni tőle. ~Nézzenek oda, egy önérzetes robot!~ Bár mondjuk én sem örülnék, ha valaki csak így leköpne. De aztán kinyögöm amit ki kell, ő pedig még készséggel hátba is vereget a fém kezeivel. Olyan finom, mintha egy husánggal masszíroznák az embert!
Valahogy most még sem tudok rögtön visszatérni Dom-hoz. Itt állok ugyan előtte, de a tekintetem Radka és az ő titokzatos kísérőjén ragad. Mi a fene történik? Egy szóval sem mondta hogy jönni fog a bálra. És ki az a bájgúnár f.sz ott mellette? Még sosem láttam. Ami azt illeti eléggé lefoglalt a napokban Valhallen ügyének nyomozása. Úgy mozog, mint aki kényelmetlenül és szorongva érzi magát, noha a pasas mellette elviszi táncolni. És az öltözéke...Nem vall rá. Fú, fogalmam sincs mi folyik itt! De szinte azonnal megszólalt a belső hang, az, amelyik arra szokott figyelmeztetni hogy veszély közeleg.

4 órával az érkezés után

Gyorsan hagytam magam mögött az utolsó kliens asztalát, miután megjegyezte hogy túl sokat kérdezek. Az! Túl sokat kérdeztem és én nem vagyok bíró! Órák óta próbálkozom, hallgatom az üres, semmitmondó meglátásaikat az életről, a hatalomról, a pénzről, kérdezgetem őket arról a hétről, közelebb jutva ahhoz a naphoz, de egyre inkább úgy érzem hogy távolodom ettől a ponttól. Követtem Dom tanácsait, így olyanokhoz mentem legelőször, akik szerinte hasznos információkkal szolgálhatnak. Ez nem nyert! És kezd hányingerem lenni tőlük! Ezért is ül ki a fintor az arcomra, a mellettem elhaladó pincér tálcájáról pedig úgy kapok le két teli poharat, mintha cukorkát osztogatna. Kurva élet! Mind a kettőt legurítom menet közben, aztán hamar helyet cserélnek egy másik pincér tálcáján a telikkel. Még egy csomó alanyom van akikkel beszélgethetek, kérdés hogy akarom-e? Mert még pár óra velük és kiürül az agyam! Ez a két pohár is hamar üresen végzi egy újabb pincér tálcáján, de most már csak egy teli poharat veszek le. Azzal a kezemben nekidőlök az egyik közeli oszlopnak és figyelem a táncolókat. Mindenki más mintát ír le a mozgásával, de van egy ami már ismerős. A tekintetem megakad a vörös hajon, az üvegesnek tűnő tekinteten, aztán tovább haladok. A pasasnak csupán a hátát látom. Órák óta itt vannak. Még csak eszembe sem jutott hogy egyáltalán itt lesz. Miért van itt? És ki ez az alak? Pár órával ezelőtt is úgy gondoltam hogy valami baj van, de ez az érzés most ismét gyökeret vert a zsigereimben. Bár azt is tudom mostanában a megérzéseim szórakoznak velem. Ha meg akarom tudni, akkor nem elég csak itt támasztani az oszlopot!
Egy szuszra legurítom a pezsgőt, aztán elhagyom a támaszpontom. Menet közben megint megtalálok egy pincért, ott hagyom nála az üres poharat, de megyek tovább egészen a táncoló páros közelébe. Először Radka-ra pillantok, aztán a partnerét veszem jobban szemügyre.
- Lekérhetem egy táncra?
Ha eddig nem álltak meg, akkor most csak megfognak. A kérdést természetesen Radka-nak címzen, elvégre a pasas azt mond, amit akar. Momentán szarok rá, főleg ha ő igent mond! Erre az időre megállok és tenyérbemászóan mosolygok, ahogy ezt itt mindenki műveli a tisztelet hamis álcájaként. Hol Radka-ra tekintek le, hol pedig a pasasra. Várok egy választ.

Radka és Kovacs

[size=14][b">- Hiába nézelődsz kedvesem, hiába reménykedsz - hajolt közelebb felém, így szavait kényelmesen suttogta fülembe. Mint a méreg, úgy hatolt belém. Ömlött végig fagyosan ereimbe, gyilkolta minden reményem. Nem mintha sok maradt volna belőlle.
- Mindketten tudjuk, nem fog eljönni - fejezte be mondatát egy halk, drámai szünet után. Eme gondolat, tudat, őt kifejezetten kárörömmel simogatta romlott szívén. S én mint egy holt bábu, mely úgy mozog ahogy zsinórjait húzzák, csak hallgattam.
Elmém üres volt. Gondolat nélküli. Épp ez miatt nem is voltam képes észlelni az idő folyamát. Azt, mily sok ember tűnt fel szemeim előtt. Mily sok ember hangját hallották füleim s mily soknak válaszoltam saját halk, szinte néma hangommal. A világ csak folyik körülöttem s én figyeltem, mint aki nem is tartozik beléje. Egy kívülálló. Csak egy néző. Ettem-e vagy ittam valamit, nem tudom. Számban nem éreztem semmit. S ha mégis, hamar porrá vált s feledésbe esett.
De utána… Egy hang csendült fel. Kirántott börtönömből, melyben eddig lapultam. Az a sok hang, az a sok személy, a fények… Berobbantak elmémbe s teljesen megráztak. Életre keltettek. A hang, mellyel maga a remény jött. Remény a szabadulásra. Hosszú idő után most emeltem fel fejem igazán. Üveges tekintetem visszakapta színét, noha csak haloványan. Hisz nagyon sokminden még ottmaradt belül. Jó mélyen s nem igazán akart felszínre törni.
- Hogyne uram. Ha a kisasszony is engedi - bólintott kísérőm, hisz tudja mi az illem. Akkor is, ha a gondolat nem igazán tetszett neki. Tudtam, jól tudja milyen férfi kér engem. Nem tudott elbújni figyelme elől.
- Ö-örömmel… - leheltem ki magamból a szót, bár első meglátásra mintha nem igazán örülnék az új táncpartnernek. Nem. Egyáltalán nem ez volt a dolog mögött. Hanem csak a puszta félelem. Tudom jól mire képes ez a Szörnyeteg, ki lágy mosollyal nézett le rám. Kezemet megcsókolva tekintetével jelezte: figyelni fog. Nem lesz messze tőlem. Majd tova állt, hogy más vendégek társaságát élvezhesse.
Hagyva hogy új partnerem magához vegyen, válllára helyezetem kezem. Alig érezhetően. Közelsége felébresztett bennem valamit, de még én se tudtam, mi lehet az.
- Ismerős az illatod. Akkor is, ha a távoli múlt, már szinte elfeledett fátylat vetett rá - emeltem fel rá kék szemeim. Nem. Még mindig nem volt bennük az a szikra, az furcsa élet jele melyet láthatott az első találkozásunkkor. Hagytam, had vezessen.
- Nem furcsa egyetlen élő ként holtak közt táncolni? - tettem fel a kérdést, mely elgondolkodtatott. - Túl nagy a zaj idekint és túl nagy a csend odabent. Bűzlenek a rothadó hullák. Nem megyünk levegőzni? - pillantottam rá kérdőn. Sőt, végre arcomat lágy, szelíd mosolyra is tudtam kényszeríteni. Jómaga érezhette, karjaiban kezdek ellazulni. Nem tartotta azt a nejlonzacskót, melyet az utcán talált. Nem. Hús és vér, igazi csontok. Én voltam az.

4 órával az érkezés után

A tekintetem találkozik a jól ismert apró alak kék íriszeivel. Merőben más, mint volt. A férfi arca azonban semmiről sem árulkodik, hűvös nyugalommal válaszol nekem. Mintha még egy ugyanolyan tenyérbemászó vigyort is megengedne magának. Ki lehet ez? Az apja? A bácsikája? Valami rokon? A szerelme biztos nem, mert akkor most az ideg kerülgetné amiért ilyen nyíltan és pofátlanul lecsapom a kezéről. Ó, valami itt nagyon nem kerek! Amióta elváltak útjaink, semmit sem tudok róla és őszintén nem is kerestem, hiába az ígéretem, lefoglalt a nyomozás és a szabadulás lehetősége. És erre mi történik? Pont itt bukkan fel. Véletlen volna? Nem hiszek a véletlenekben!
- Enyém a megtiszteltetés.
Dörmögöm vissza a bizonytalan szavaira és lépek egyet felé hogy kezem kinyújtva megfogjam az ő kezét és vezessem. Szándékosan távolabb és távolabb megyünk a pasastól, aki furcsa mód eltűnik egy idő után a szemeim elől. Radka nyújtózkodik egyet, bár kínos percekig szótlanul követi a tánclépéseket. A keze érintésétől kezdve tudtam hogy ez most nem a nájlontasak. Organikus testbe burkolták, ami nem olcsó mulatság. Neki pedig nincs pénze rá úgy tudom. A szavai meglepnek, a szemében tükröződő üresség ellenben aggodalommal tölt el. Szótlanul pislogok le rá és próbálom megérteni amit mondd. A tőle megszokott zagyva stílusban közli. Szerinte mi most hullák között táncikálunk, és melyikünk az élő? Csak azért nem értem, mert a Matuk mindenkinél jobban szeretnek élni. Nem hiszem hogy ennek most bármi köze van bármihez, de valamit mondani akar vele. Be van lőve? Erre a gondolatra jobban megnézem azokat az íriszeket. Egyáltalán felismert engem? A következő kérésére megállok.
- De. Menjünk!
A kapu előtti kertbe kimehetünk. Van levegő és nincs ez a zenebona, bár kihallatszik valamennyire. Továbbra is fogom a kezét, de nem sietek. Az ő burka sokkal kisebb az enyémnél és nem áll szándékomban magam után húzni, vagy rángatni. Végig megyünk a hosszú folyosón, odaérve kinyitom neki a kaput és körbenézek. Előre engedem, majd én is követem.
- Mondd, mi van veled? És ki az a pingvinnek öltözött alak, akivel táncoltál?
Már nem tudom magamban tartani, így a kijárat lépcsőin lefelé bandukolva kérdezem. A belső hang még mindig folyamatosan azt sipákolja hogy baj van, ettől az összes idegszálam készenlétben várakozik, ez a feszültség pedig némiképp talán kifelé is megmutatkozik.

Egyből felismer, kezet fogunk. Hát akkor úgy tűnik neki is hasonlóan élvezetes emlék volt az az incidens a bárban. Ami már az övé. Az a bár, ami hajdanán bűnözök kezein járt végig, az alvilág kiemelkedő figurái közt. Ami azt illeti, egész jó formában van és még él. Valószínűleg az alvilág sem akar ujjat húzni a Matukkal. Meg még vegyük hozzá hogy a fél alvilág Matukból áll, szóval akár őt is belevehetném a gyanúsítottak csoportjába. De történetesen őt sikerült annyira kiismernem, hogy ne tegyem. Pontosan az, akinek kinéz. Egy forrófejű fiatalember.
- Ha jól tudom, akkor évzáró bál. A papíron ez szerepelt.
Vágom rá a kijelentésére, de aztán jön is a várt kérdése.
- Meghívtak. Üzleti kapcsolatban állok a házigazdával.
Milyen szépen is hangzik, bár igaz. De arról már inkább füllenteni fogok hogy miféle üzlet ez, persze ha egyáltalán megkérdezi.
- Mégis mit zártok le ilyenkor?
Közben én is kerítek magamnak egy italt, és eme tevékenység közben látom meg Radka-t és az ő titokzatos kísérőjét, nah meg ekkor folytatom le azt a malőrt, amiben a pincér megsérül. Miután mindenki rendezte a sorait, én még köhögök egy párat, az android megütögeti a hátam, de miután mondom hogy jól vagyok, szedi a sátorfáját és tovább vonul a többi vendég mentén. Az kéne még csak hogy eltörjenek a bordáim a lapát és súlyosan nehéz kezei nyomán.
- Ismerem.
A kaján vigyorát elnézve, neki teljesen más mozi játszódik le a fejében erről.
- Nem úgy! És egyébként honnan veszed hogy hölgy?
Természetesen az, annak ellenére hogy a burka úgy néz ki, mint egy huszas évei környékén járó lányé. De én tudom róla amit tudok, Dom pedig nem! Szóval akkor miért nevezte hölgynek?

Radka és Kovacs

Az embereket lehagytuk magunk mögött, olykor némelyik apró pillantással követett minket. Színtiszta kíváncsiságból, hogy aztán mehessen köztük a pletyka. Voltak, kik számára nem voltunk semmi más, csak kosz a cipő talpán. Mocsok, mely megkapta azt a tiszteletet, hogy feljöhessen ebben a Mennyországi Pokolba. S tán ők, a Matuk, úgy vélik, számunkra ez egy olyan lehetőség volt, amilyet a magunfajta emberek csak egyszer kapnak szomorú életükben. Hah! Mit tudnak ők az életről? Halhatatlanoknak vélik magukat, de épp ezért halottak.
Elhaladtunk megannyi személy mellett, valamint ama fa mellett, mely halkan suttogott saját nyelvén. Hangját már akkor meghalottam, mikor befele haladtunk. Mégsem volt merszem megállni s meghallgatni szavait. Majd tán hamarosan. De előbb Ricknek szeretném adományozni elmémet, amíg egyben van. Vagy talán nincs?
Kívülre már nem követett minket sem a zene, sem az emberi szó. Fokozatossan lehagytak, míg nem halk, szinte felismerhetetlen hangokká nem váltak. Túl távoliaknak ahhoz, hogy igazinak tűnjenek. S így sajátos csendbe lettünk burkolva. Igaz még mindíg szem előtt voltunk, hisz a biztonságiak elől senki sem tűnhet el. Mégis egyfajta magányt élvezhetünk.
- Kérlek ne beszélj így róla. Nem az a fajta ember, aki képes megbocsátani ilyen szavakat. Nem akarok róla beszélni… De jobb ha tudod… Ő… - hangom még az elején úgy-ahogy határozott volt. Akkor is, ha távolinak tűnt. Ámde a félelem szinte azonnal körbeölelt. Nyomasztóan nehezedett rám. Hatalmába kerítve. Torkomban hatalmas gombóc, hangom elcsuklott. Nem jött több szó. Tekintetem inkább leemeltem róla. Saját testem mely most végre nem volt oly idegen mint eddig, karjaimba bújtattam. Átöleltem magam. A fények csak úgy játszottak halovány testemen. Olykor jobban, olykor kevésbé kiemelve torz bőröm, melyet ma este a nyilvánosság előtt mutogattam. Na nem mintha saját akaratomból.
- Az a fajta szörnyeteg, aki más szörnyetegeket rémíszt halálra a saját világukban - sóhajtottam fel halkan. Tekintetemmel félve, lopva rohantam végig minden árnyon, minden személyen. Itt van? Figyel engem? Hallja hangom? Kétségkívül. Mindig tudja hol vagyok, mit csinálok. Tudja mit mondok, mit látok. Mit érzek és mire gondolok.
- Nem tudom mi van velem… Amióta felébredtem az álmamim sokkal furcsábbak mint eddig - remegett bele hangom, majd rá néztem. Csak egy pillantás, mégis a rémület jól látszott tekintetemben. - Valami közeleg. Valami felébredt. Még nem tudom mi. A sötétségben bújkál és nem akar előjönni. Vár. Csendben, türelmesen. A-amíg… - megrázom fejem. Minden szó oly nehezen jön ki számon mintha a nyelven kőből lenne. - Már nincs sok időnk. Túl sok a halott és túl kevés az éllő. Csak arra vár, amíg mindenki ki nem fakul - remegek bele.
- Amíg… táncoló hullák nem leszünk - pillantok rá komolyan.

4 órával az érkezés után

Néha körbe tekintek, de engem a biztonságiak nem zavarnak. Kifelé könnyebb kijutni, mint befelé érkezni. Mivel terasz a vendégeknek szánt részen nem volt, így az udvart gondoltam lehetséges opciónak. Már kint vagyunk, megyünk lefelé az ajtó előtti lépcsőn. A kérdésemre határozottnak tűnő választ kapok, először egyből arra gondolok, talán tényleg az egyik rokona. De aztán ez a gondolat hamar szertefoszlik, amikor elcsuklik a hangja. Elengedi a kezem és rémült arccal áll meg a lépcső alján. Nézelődik mindenfelé, mintha elkapna egy alakot valahol és nem tudom valóban lát-e olyan személyt akit keres, elvégre nem csak mi ketten vagyunk idekint. Mondjuk a pasast nem látom. Én is megállok ebben a pillanatban, sokáig rá tekintek. Amikor a szörnyetegről beszél, felfelé kúszik a szemöldököm. Utána pedig néhányszor körbenézek.
- És van neve is ennek a szörnyetegnek?
Nem jutottam túlzottan előrébb, de abban már biztos vagyok hogy fél tőle. Remegni kezd, miután befejezi a süketelést az álmairól. A szavai pedig baljós üzenetet hordoznak, mégha a felét sem értem, legbelül úgy érzem, igazat mondott. Odalépek hozzá és ha nem lép arrébb, vagy húzódik félre, akkor átölelem. A téboly és a félelem együtt nem jó párosítás, én pedig pontosan ezt tapasztalom rajta. Az előbbi mindig is megvolt nála, de még sosem láttam ennyire rettegni, félni valakitől.
- Már mondtam, nem álmodsz! És még élünk!
Hamis ígéretekbe inkább nem bocsátkozom, tekintve hogy még mindig lila fingom nincs róla mitől kell tartanom. Egyáltalán ez az alak veszélyes-e rám? Rá igen, ezt gondolom most, egy kicsivel közelebb a megoldáshoz. És rám? Most hogy itt "levegőzöm" vele?
- Akkor nem értem miért vele vagy itt? Ez a saját tested? Bántott téged?
Jönnek aztán elő a kézenfekvő kérdéseim. Ha el is távolodok tőle, a kezem nyújtom ismét neki, és amint megfogja, lelépünk az utolsó fokról is, elindulva bal oldalra. Rengeteg autó parkol itt. De köztük van néhány folyosó, amit a sövények öveznek. Ez megfelelően csendes, nyugodtabb környezet mint a bejárat.
- Hogyan tudok segíteni?

Radka és Kovacs

Mikor kezdtem biztos lenni abban, hogy a veszély viszonylag távolodik s köztem meg a Szörny között elég sok személy, valamint hangzavar áll, kezdtem megnyugodni. Ehhez Rick jelenléte is sokat közrejátszott. Saját magam nem tudtam megkaparintani, megmagyarázni, miért érzek így. Míg el voltunk egymástól választva, addig mintha a sötétségben, vakon tapogattam volna. Reménytelenül, rettegésben élve.
- Mindenkinek van neve - jegyzem meg, de ezzel be szeretném fejezni eme témát. Nem szeretnék rá gondolni, róla beszélni. Viszont valami azt súgja: Rick kopó. Ha nyomot fog, bizony elindul kitartóan utána. Legyen tán bármi is az ára. Halk sóhaj hagyta el ajkaim. Neki nem tudok nemet mondani. Sőt, biztos nem véletlen, hogy utunk ismét kereszteződött. Elvégre ahogy már megszoktam, nincsenek véletlenek. Minden előre meg van írva. A forgatókönyv. S ismét, mint oly sokszor eddig, a történet teljesen ugyanaz, csak a kulisszák változnak.
Magához ölel. Gesztus, amely ebben a világban szinte kihalt. Ölelése mint egy férfié ki vigasztalani, óvni szeretne, de mégsem ígér semmit. Semmit, amit nem tud teljesíteni. Legalább nem adja ki magát valaki másért. Még akkor sem, ha így könnyebb lenne. Hozzá simulok, apró kezeimmel hatalmas testét próbálom átölelni, de végül mellkasán nyugszanak. Szintúgy mint arcom. Hallom ahogy dobog szíve testében. Megnyugtató. Apró pillanatra hunyom le szemem. Arcomra lágy, törékeny mosolyt csal. Legalább egy kis időre elfejtem, milyen gonosz, fájdalmas világba ébredtem. Ezt a pillanatot szívembe, elmémbe zárom. Hogy később, azokban a legnehezebb időkben erőt, reményt tudjak belőle nyerni.
- Tudom hogy nem álmodom. És azt is tudom hogy nem érted amit mondok. De az nem baj. Én máshogy látok és hallok mindent. Pont úgy, ahogy az emberi szem előtt el van rejtve. Én azt látom amit te nem, azt hallom amit te nem és pont fordítva. A sors nagyon jól tudta, miért hozzon minket egybe - néztem fel rá mosolyogva. Szemeim, ugyan úgy mint jómagam, kezdték lassan de biztosan visszanyerni az életet. Még utoljára magamba szívtam illatát, utánna egymást elengedve ismét tovább indultunk.
Kezét nyújtva felém én elfogadtam azt, majd össze is kulcsoltam ujjaimat az övével. Szoros kapcsolat két személy közt, kik nem tartoznak ide. Lassan haladtam, hagy higgyék azt, hogy csak sétálunk.
- Azért vagyok itt vele mert muszály. Nehéz elmagyarázni és én se értem igazán. Mikor utoljára láttuk egymást…- kezdtem bele, nem túl sok kedvel. Nehéz visszaemlékezni.
- Egy idő után megint felkeresett. Megtalált és magához kényszerített. Pontosan olyan mint akkor… nagyon régen. Amikor még az emberek nem éltek olyan sokáig. A-amikor… - hangom megremeg, küszködök a könnyekkel. Kezemmel óvatosan érintem meg hajam alatt, nyakamon a dudort.
- Volt egy férfi aki annak idején együtt dolgozott más emberekkel. A-azon a szigeten… Ahol ra-jtunk kísérleteztek… - nyögöm ki nehezen. - Nála voltak a személyes dolgaim. Azok amik az ember számára túlságosan személyesek. Naplók. Emlékek. Fénykép… - nézek rá reménykedve, hogy érti e mennyire személyesek ezek egy ember számára. - Elrabolt engem és a Szerelmemet. Fogva tartja de nem tudom hol. Meg kell találnom de nem tudom hogy egyedül képes vagyok e rá. Nem tudom mit akar velem csinálni. Egy ideig azt hittem, hogy csak szórakozás vagyok a számára. Olyan… - lehunyom szemem, érzem ahogy könnyek folynak arcomon. Kezem szám elé emelem hogy eltakarjam. - … sokszor tört szét szilánkokra és rakott megint össze. Mintha csak szórakozna meg játszana velem de közben… - rázom meg fejem - … valamit keres.

4 órával az érkezés után

A hanghordozása hamar lezárja a kérdést. Sejtem hogy nem kapok erre választ. Védeni próbál ezzel valakit? Mondjuk a sikátorbéli bunyóval ugyan nem bizonyítottam hogy nem holmi rosszarcú alvilági figura vagyok, viszont alapjául szolgál a hozzá intézett szavaimnak.
- Megbízhatsz bennem.
Nem volt kötelességem segíteni neki akkor és elvinni a Hollóba, de megtettem. Jó, igaz! Amit elmondott a múltbéli dolgairól és arról a szigetről, az számomra is hasznos információ volt. Egy olyan nyom, amit érdemes követnem, persze az útmutatásával, hiszen leginkább ő érintett benne. Bárcsak elmondhatnám neki hogy nem Rick Davis vagyok, mert ha vette a fáradtságot és utánam keresett, akkor ugyanazt a kétes dossziét olvasgathatta, amit nekem is felolvasott az a tiszt. De én nem ő vagyok. Én egy küldött vagyok. Sokkal, de sokkal több tapasztalattal és képességgel. Ha tudná, akkor biztosan elmondana mindent. Ez azonban nem lehetséges. Nem tehetem! A múlt mindig visszaköszön. Ugyanazzal a keserű szájízzel ölelem magamhoz, mint Rei-t, anyánk temetése napján. Szomorúság telepedett ránk, tehetetlenség és düh. Miután azt a pasast láttam, már egyértelmű hogy a Matuknak is köze van hozzá és miért ne lenne? Hiszen minden rossz hozzájuk köthető. Úgy érzem megnyugszik és már nem fél, bár ezzel sokra nem megyünk. Pillanatnyi béke. Egy illúzió, csak azért, hogy el tudja mondani amit akar. Egy kis ideig még a vállain nyugszanak kezeim, aztán eltávolodunk egymástól. Csendben hallgatom a szavait, közben haladunk ezen a sövénnyel övezett ösvényen, melynek végén egy szökőkút áll. Kezd összeállni a kirakósa. Még jóval azelőtt kezdődött a diliház, mielőtt feltalálták volna a tudattokokat. Kísérleteztek rajtuk, elvették az álmaikat, a jövőjüket, mindenüket. Amikor pedig már alkalmas volt rá a technológia, úgy sejtem a barátunk kiélhette szadista hajlamait is, következmények nélkül. Mert matu, szóval nincs az amit ne tudna újra megvenni.
- Ő volt az a férfi?
Persze, felfogtam. Nála van mindene és még fogva tartja a szerelmének nevezett valakit. A lényeg hogy fontosabb az életénél is, ezért aztán ezzel a pingvinnel maradt.
- Én képes vagyok rá.
Sőt, még többre is! Komolyan tekintek most le rá. Látnia kell hogy értem miről beszél, és megértem hogy miért fél tőle. Ha egy olyan embernek mondaná el a részleteket, aki nem kompetens, az könnyedén és hamar bajba sodorná, nem csak őt, hanem a szerelmét is. Ezért retteg ennyire. Ezért nem mondja ki a nevét sem. A könnyeit látva megállok, és a vállára teszem a kezem.
- Nah és van bármi elképzelésed arról, mit kereshet? Vagy hogy hol lehet a sziget?
Próbálom vigasztalni, annak ellenére hogy én is úgy érzem, csak egy felesleges lélegzetvétel. Hiába érzek együtt vele, attól még a nap végén ugyanúgy ezzel a szörnyeteggel fog távozni. Ha nem így tenne, akkor nagyon nagy bajba sodorná a szerelmét. Meglehet hogy ez lenne a halálos ítélete!
- Ki kell találnunk valamit a kommunikációra anélkül, hogy lebuknál előtte. Szokta ellenőrizni a holmijaid? Az ékszereket, akármit? Vagy mindent? Arra gondoltam hogy adnék egy Oni-t, amit egy hétköznapi használatra szánt holmiba rejtenénk, mondjuk egy hajtűbe, vagy egy fülbevalóba és akkor minden nap ugyanabban az időpontban egyszer be tudnál jelentkezni. El tudnád mondani, mire jutottál aznap. Mi pedig nyomoznánk az információk alapján tovább.
A többes számot Poe-ra értettem, de ezt ő is tudja. Senki mást nem vonnék ebbe bele, tekintve mennyire kényes az ügy. Magára mégsem hagyhatom, neki nincsenek meg a képességei és a téboly, mely az évek alatt alakult ki nála, legyen bármilyen humoros is, de nem a tisztánlátást segíti, pedig most az kell!

Én is úgy gondolom hogy két bál között zárja, mert még csak október van. Bár nem hiszem hogy a karácsonyi bulira meghívnak. Ha minden jól megy, addigra szabadon szállok a széllel és a Harlen-en leszek akkortájt. Elnézve Dom arcát, két fontos jelentőségű érzelmet sikerül leolvasnom róla. Az egyik, hogy a tetejéről szarik bele ebbe a bálba, csak eljött, kötelességből és ettől fáradtnak tűnik. És az unalom, ami akkor higul fel, amikor közlöm vele hogy én az üzleti partnere vagyok Valhallen-nek. Meg amikor leköpöm az androidot, vagy amikor Radka-ra terelődik a szó. Mr. Wessler nincs oda ezekért a bálokért. Ami azt illeti, hát én sem!
- Rendkívül ritka, kézműves termesztésű virág borokat vásárol tőlem. Te is beszállsz a bizniszbe, most hogy ott az a bár?
Jézus, mindjárt leszakad az emelvény, beborul és belém csap a villám! Ha nem lenne elég vastag a bőr a képemen, mellé még vigyorgok is egyet. Radka-ról több szó nem esik. Neki mindegy, nekem persze nem, de előbb utóbb odaérek és akkor megkérdezem tőle, én magam.
- Gondoltam kihasználom a kínálkozó alkalmat és ha már meghívtak, csak azért eljövök, hogy ezt reklámozzam.
Félig maradt a poharam, azt most lehúzom egyszuszra, utána egy ideig az üres poharat fogom, amíg a közelembe nem ér egy felszolgáló, mert akkor megszabadulok tőle és szedek le magamnak egy újat.
- Tudsz pár arcot ajánlani? Vagy kik azok, akiket kerüljek el nagy ívben?
Nagyjából ötven fősre saccolom a vendégsereget, órákig is el fog tartani, mire mindenkivel sikerül pár szót váltanom, ahogy azt Valhallen kérte. Nah de Dom barátom ajánlásai alapján kezdhetem azokkal, akiket nagyon nem szívlel. Biztos oka van annak, amit nem firtatnék, hiszen az ilyen meggyőződések és tapasztalatok erősen szubjektív jellegűek, azonban kiindulási pontként használhatom.