Radoslava Vasilijevičová

Radoslava Vasilijevičová

 

Becenév: Divoká (Vadóc)	Születési hely: Oroszország	Születési idő: 2299.1.24	Faj: ember
Csoport: civil	Foglalkozás: munkanélküli	Rang: nincs	Tartózkodási helye: Japán
Családi állapot: egyedülálló	Kereső:	Play By: Olga Gabsattarova fényképész eggyik megnem nevezett modellje	Főkarakter: Radoslava Vasilijevičová

Külső megjelenés

Próbálj meg úgy 21 éves lenni, hogy a kerti törpe magasabb nálad, 16 nyarat se néznek ki belőled de valójában már a 122 évet környékezed. Igen. 150 centinek, alig 50 kilósnak és 122 évesnek lenni nem mindig főnyeremény. De! Legalább a saját testemben vagyok. Igaz szintetikus, nem teljesen az igazi, de legalább az enyém. Hogy honnan tudom? Hisz ki másnak lenne oly halovány bőre mint nekem? Nap rég nem érintette, de szeplő az mindenhol. Nem is beszélve megannyi sebhelyről, égett bőrről és soha el nem múló harapás nyomokról melyeket testem minden részén (főleg kezeimen) úgy hordok, mint más a rosszul eldöntött tetoválást. Bár igyekszem őket takarni, hisz komor, szégyenes múltam örök emlékei, nem mindig sikerül. Égszinék szemeim holott szomorúságban, holott vidámságban játszik. Mosolyom mint a nap meleg sugarai, mindenki számára találok egyet. Hajam mint az életre kapott tűz, rakoncátlan s megszelídíthetetlen dús szépség koronám. Cipőt nem hordok, hisz minek? Szeretem érezni lábam alatt a világot, legyen bármilyen mocskos. Egyetlen ruhát kaptam csak. Épp a kedvencemet. Hosszú, térdig érő bolyhos pólót kapucnival, melyen hosszú, szinte fenékig lógó egy pár nyuszifül van felvarrva. Igaz, kicsit mintha úsznék az egészben, de legalább jól takarja testem s fázni sem fázom benne. Plüssmackós hátizsákomban csak egy szem papír - az anyakönyvi kivonatom számtalan másolata. Kredit? Ó, azt hiába keresnél nálam. Fukar vagyok annyira, hogy még annyira sem telik hogy semmire. Minden örökölt vagyonom elkelt szintetikus testem kialakításáért és megőrzéséért. Egyetlen igazi vagyonom van, az pedig a plüss nyuszim. De ha hozzáérsz, az én szemem tükrében fogod látni, ahogy utoljára tehetetlenül felnyögsz...

Eddigi életút

- Azt szeretnéd tudni, hogy ki vagyok? Hogy miért ülök itt és miért nem járok iskolába? Miért nem vagyok „normális” mint a többi tini? Ha jól értem… - kezdek bele nyugodtan, elvégre nincs hová sietni. Több mint három éve vagyok bezárva a penészes falak közé, sose jutok ki, így számomra a „nincs időm” nem létezik.
- Igen, kérlek mesélj a gyerekkorodról, milyen viszonyban voltál a szüleiddel? – kérdi a fehér köpenyes férfi. Látom arcán, nem érdekli őt ez valójában. A szemei, azok a szemek mindent elárulnak. A lélek tükre. Ő is csak teszi rutin dolgát, amiért fizetik. Nem azért teszi, mert segíteni akar, hanem azért, mert ez a munkája. Elmosolyodom, az asztalra helyezem mindkét kezem, majd államat ujjaimnak döntöm. Ki közülünk az érdekesebb? Szadista vigyor kúszik arcomra, majd lehunyom szemem. Halk sóhaj, elmémben elkalandozom gyerekkoromba:
- Megszülettem. Ez jelzi azt hogy most itt vagyok, bár erre már maga is rájött. Egy kellemes kis házban éltünk. Mindig is egyke voltam. Volt egy szép kertünk a ház mögött. Tele volt virágokkal. Anyám kert dizájnér volt, így mindig is csodaszépen tartotta. Apám épített nekem oda egy hintát. Sokat játszottam a hátsó udvarban. Óvodába is jártam. Emlékszem, hogy sok barátom volt akkor. Vagy talán nem is? – kicsit elgondolkodom ezen, hirtelen már nagyon nehéz erről beszélni. Valójában nem is az érzelmek, vagy az emlékek miatt, csupán azért, mert elmémben a fantázia és a valóság teljesen egybemosódott.
- Apám autószerelő volt. Jól ment neki a munka. Sose sajnálta hogy lánya lett, fia helyett. Nagyon jó viszonyban voltunk a szomszédokkal is. Ami szerintem nagyon fontos. Amikor három éves lettem, kaptam tőle egy fehér plüss nyuszit – arcom elkomorodik, és már inkább gyűlölettel teli nézek az orvosra. Látom arcán a kérdést, de még mielőtt felteszi, válaszolok neki sziszegve.
- Igen, azt a nyuszit amit nem akarnak nekem vissza adni, pedig az én személyes tulajdonom. Tudja magam, hogy ez lopás? Be is perelhetném magukat, az egész intézetet ezért, de nem tehetem, hisz milyen ügyvéd állna egy elmebeteg szadista gyilkos oldalára? De nem ez a fontos. A nyuszit nagyon szeretem igen, ő az én egyetlen szerelmem. Mindenhova magammal vittem. Ő volt a legjobb barátom. Ő volt a mindenem. Volt? Nem… bocsánat. Még mindig az – felpillantok az orvosra, fürkészem arckifejezését, de nem látok rajta semmi érdeklődést.
- Mondja, miért nyíljak meg maga előtt, miért meséljek magamról, ha ön ilyen passzív az egészhez? Tudja a felesége hogy csalja az egyik ápolónővel? – kérdezem tőle, miközben élvezettel nyalom végig ajkaimat, majd diadalmasan dőlök hátra a szék támlájának, összefont karokkal. Most hirtelen én érzem magam az orvos szerepében. Kapkod, hápog.
- Honnan…?! Ez ostobaság! Nem ezért vagyunk most itt! – háborodik fel, de ez bennem csak nagyobb elégedettséget fejt ki.
- Én ugyan úgy figyelem magát, mint ön engem. Azt hiszi mert beteg vagyok, még nem veszem észre az apróságokat? Látom arcán hogy ma is a nővel lesz, ahogy próbál feltűnés nélkül az órájára pillantani, ahogy várja hogy végezzünk végre ezzel az egésszel és maga ismét a nő karjaiban tudhassa testét – válaszolom neki hidegen, majd elnémulok pár percre. Tekintetem az ablak felé irányul, de a rácsokon és a beszűrődő fényen kívül nem látok rajta semmi mást. Ismét az orvos felé fordulok.
- Szóval ott tartottam, hogy óvodába jártam és idilli családi életet éltem. Sajnos amikor négy éves lettem, apám egy drog bandával akadt össze, meg is gyűlt szerencsétlennek a baja velük. Anyám szeme láttára lőtték le a hátsó udvaron. Igen, én is láttam a szobámból – elhúzom számat kelletlenül, ismét elnézek, fürkészem csendben a piszkos padlót.
- Fel kéne mosni… - jegyzem meg csak úgy, majd ajkaimba harapok.
- Nyilván nehéz gyerekkora következett ezek után – szólalt meg az orvos, mikor látta, nem vagyok hajlandó többet beszélni.
- Nehéz? Maga nem tudja mi a nehéz. Anyámat ez annyira tönkretette hogy fájdalmát alkoholba és drogba fojtotta. Árulta testét, horda őket haza. Amikor sírtam hogy éhes vagyok, bezárt a szobába. Nagyon sokat voltam ott… - mondom elhalkulva, majd felsóhajtok ismét nehezen.
- Mit csinált a szobában? - kérdezte az orvos ismét egy hosszabb csend után.
- Rajzoltam – válaszoltam neki nyugodtan – Nagyon sokat rajzoltam. Szerettem rajzolni. Most is rajzolnék, de nem engedik. Szerintük veszélyes vagyok. De ez nem igaz. Nekem csak… rossz gyerek korom volt. Szeretetre vágyom, mint mindenki – nézek fel az orvosra.
- És mit rajzolt? – kérdezte ismét.
- Egy boldog családot. Amim sose volt. Apám halott volt, anyám éheztetett, vert, bezárt a szobámba, már emberek közé se jártam. Egyik nap… meghalt. Azt hiszem kilenc éves voltam. Három évig húztuk ezt így. Most se értem hogy lehetek életben.
- Igen, nyilván ekkor alakult ki magánál a klausztrofóbia és a tudathasadás… - kezdett bele az orvos. Semmi kedvem nem volt hallgatni az ostobaságait.
- A kanapén találtam őt. Lehet túladagolta magát, vagy halálra itta, vagy mindkettő egyszerre. Tudja… a hűtőben nem volt semmi élelem. A ház be volt zárva. Kicsi voltam és éhes. Fogtam a konyha kést és… - lehunyom szemem, nyelek egyet. Már maga a gondolat is hátborzongató volt amit akkor tettem.
- Feldarabolta az anyját és megette – mondta ridegen az orvos, bármilyen érzés nélkül. Rutinon, mintha egy lejárt sláger lenne az egész. Gyors pillantás, szinte gyilkolom őt ezért.
- Maga nem tudja milyen nehéz volt. Napokig halott anyám húsán éltem! – kiáltottam, éreztem a feszültséget testemben.
- De… meglepően finom volt. Utána rendőrök törtek be a házba és elvittek a rendőrségre. Kihallgattak. Majd benyomtak egy gyerekotthonba. Mindegyik rokonom lemondott rólam. Ki is akarna? Hisz megettem a saját anyámat – mondtam kicsit zaklatottan, majd ismét megnyalom ajkaimat.
- Szóval nem tagadja hogy más emberek húsának elfogyasztása számára eufórikus érzést ad…? – kérdi az orvos, bár kicsit óvatosan.
- Nem tagadom. Ebben igaza van – válaszoltam neki és bólintottam is.
- Mi történt utána? A gyerekotthonban voltak barátai? – kérdezte kicsit mintha ha már érdeklődve, elvégre ha itt kell velem töltenie az idejét…
- Barátok? Nem… Pszichológushoz jártam. És elkezdtem járni iskolába is. Kilenc évesen az első osztályba. El tudja ezt maga képzelni? Szörnyű volt… Mindenki került. Elvégre gyagyás voltam. Nem voltak barátaim. Sokan bántottak, de egy nap minden megváltozott, és azóta itt vagyok – fejezem be végül az egész beszámolót magamról.
- Arra a napra gondol, amikor felgyújtotta az egész gyerekotthont? – kérdi, majd unottan néz az egyik biztonsági kamerába.
- A nyuszimat beledobták a sárba és letépték a fülét. A nyuszim volt az egyetlen dolog amihez maguk szerint érzelmileg kötődök. Valaki sarokba állítja a gyereket ha rosszat csinál, én csak… megbüntettem őt – válaszoltam olyan hangon, mintha egy teljesen normális dolgot csináltam volna, kicsit értetlenül és naivan néztem az orvosra.
- Megbüntette?! Az egész gyerekotthont felgyújtotta! – vágott rá az orvos, egyetlen rossz pillantással letorkoltam. Tudtam jól hogy ő van az én markomban, és nem pedig fordítva.
- Akkor jöttem rá, hogy különleges képességem van. Dühöt éreztem. Mérhetetlen nagy dühöt amit évek során elfojtottam, mert mindig én akartam lenni a jó kislány annak ellenére amik történtek velem. Éreztem ahogy testem felhevül, mintha lángolna, és valóban úgy volt! Kívántam, bár csak ezek a lángok elnyeljék az egész épületet, porrá égessék az összes gyerekkel aki bántott engem. A végén így is lett. Nem igazán tudom hogy csináltam. Azóta nem sikerült, talán csak egyszer, egy kicsit, de lehet hogy álmodtam. Már nem igazán tudom – válaszolom neki elgondolkodva. Szemeim előtt látom ahogy lángol az épület, ahogy a gyerekek halálsikolyuk közepette égnek el. Örömmel tölt el a gondolat, hogy igazságot teremtettem. Az én igazságomat.
- Utána már csak arra emlékszem hogy itt ébredtem fel. Leszíjazva az egyik ágyon. Nem tudtam mozogni. A többit már maga is tudja. Itt vagyok – fejezem be végül életem történetét. Nem hoz ez számomra megbékülést. Gyakran hallom, elég ha valakinek elmondom mit érzek, mire gondolok és jobb lesz. De ez nem így van. Velem nem…
- Affektusba esett, végül elájult. Ekkor hagyta abba a tombolását. Három tűzoltó kocsi kellett, hogy eloltsák a maga pusztítását – magyarázta az orvos. Figyelmesen hallgattam végig mondandóját.
- Ezért gyűlöli a nőket és a gyerekeket? Rossz tapasztalat a múltból? – kérdi az orvos, miközben jegyzetel valamit.
- Igen. Pontosan így van. Minden gyerek önző és gonosz. Egyik anya se tud igazán szeretni. Mindegyik ölelése jéghideg. Ez csak az emberiség elvárása, a normák amik alkotva vannak, az elvárások, hogy mindenki jó anya legyen. Mindenki játssza így a szerepét amit kiosztanak neki az elvárások és szabályok. Aki pedig nem így tesz, az ki van taszítva az emberiség küszöbére – magyarázom neki komolyan, mintha főiskolás előadást tartanák az orvosnak.
- Hiányzik az apja? – kérdi az orvos. Ezen a kérdésen enyhén gondolkodom el csak.
- Az apám… Ő az én hősöm. Mindig is hiányozni fog. Igen… a hősöm – válaszolom neki, elmémben megannyi gondolat merül fel. Csodaszép emlékek.
- Ezért hiszi azt hogy minden férfi az apja? – teszi fel a kérdést.
- Erről én semmit se tudok – válaszolom neki egyszerűen. Az orvos az órájára pillant, majd az asztalon összeszedi a papírokat. Távozni készül. Heges kezeimre nézek. Saját fogaim nyomai, vagy épp körmeimé. Észreveszi az orvos, majd kicsit bíztatóan elmosolyodik.
- Ha jól fog viselkedni az elkövetkező hónapban, nem fogja magát bántalmazni és szedi a gyógyszereket, elintézem hogy visszakapja a nyusziját és hogy járhasson ki minden héten egy órára sétálni. Többet nem tudok magáért tenni. Megannyi év után ez volt az első terápia, ahol megnyílt nekem. Miért tette ezt? – kérdi az orvos kicsit érdeklődve. Elmosolyodom. Mosolyom naiv, mégis szadistán beteges.
- Mert talán már többé nem találkozunk… - válaszolom neki. Nem igazán tudja erre mit mondjon, vagy már nagyon siet, így nem méltat különösebb reakcióra egy kellemetlen mosolyon kívül. Int a biztonsági őrnek, aki mögém lép és felhelyezi a „szájkosaramat”, majd nyugodtan és lassan állok fel. Kényszerzubbonyomat összeköti, hogy ne tudjam használni kezeimet, majd visszavezet a szobámba. Azóta nem láttam az orvosomat…

… elnyelt a végtelen sötétség. Mint szutykos mocsárban, úgy úsztam benne. Nyelve torkomon keresztül az idő hosszas múlását. Annak az időét, melyet még annó reményem utolsó maradékában próbáltam számolni. Mindhiába. Hisz hol lehet számolni azt, ami nincs? Hogy kattoghatja el az óra azokat a másodperceket, melyek a végtelenségig nyújtózkodtak, ha nincs mutatója? S ekkor döbbentem rá. Megvakultam. Az élet kilökött magából abba a múlásba, mely sosem ér véget. S ekkor döbbentem rá, mind azok kik elhagytak, nincsenek többé. Nincs senki, nem volt senki, nem lesz senki. Csak Ő. Az a bizonyos tudat, lény, kiúszott a sötétség végtelenjéből. Belém kapaszkodott, hozzám szólt, s én magamévá fogadtam. Az a bizonyos valaki, ki szertefoszlatta minden kétségemet. A nyúl, mely elvitt az üregig, mely belökött, hogy ismét, felszabaduljak. S én láttam. Ó! Hogy mit láttam! A világok világják. Hol megtanultam élni, szabadon szárnyalni. Merülni a legmélyebb óceán fenekére, meglátni az igazságot a hamis lepel mögött. Megtanultam… ÉLNI.

S lám, ahogy éltem szabad életem saját elmém rabságában, mely oly kicsiny volt s én mégis oly nagyon éltem… eljött a kietlen felébredés.
Kinyitottam szemem, mint egy kutyakölyök melyet a sikátor mélyén hoztak a világra. Berobbantak a hangok, belém mart a hideg. Oly kicsinynek, oly vaknak éreztem magam. Fáradtnak és elveszettnek. ‘De én nem itt élek!’ kiáltottam riadtan, de hangom csak elnyelte a városi zaj. Nem engedték tovább a sikátor piszkos falai. S én, mint még mindig félig vak kiskutya, úgy néztem szét abban a világban, melybe megszülettem, hogy ismét élni tanuljak…

Háttér történet:
Radoslava 20 - 21 éves lehetett, s az elmegyógyintézet hosszas rabbja volt már, mikor kötelezővé tették a tudathordozók használatát. Így elmélyét, hogy ne gyógyszerek sanyargasság már így is megtört testét ebbe az apró ‘börtönbe’ zárták, így csökkentették a pénzköltségeket is az adott intézetben, ami a test ápolásával járna.
Noha szinte senki sem tudja miért s hogyan, ahogy telt az idő, Radoslava nem volt az egyetlen, ki lassan, a porosodó polcon elrakva egy dobozban feledésbe esett. Vagy csak úgy kellett annak kinéznie? 2421 február 19én viszont visszakapta testét, holott igaz, csak hű, szintetikus mása volt az eredetiének s Japában volt ismét “felébresztve”, hogy élje mindennapi életét úgy, ahogy ő jónak tartja. Nem volt e mögött semmi mágia, sem bolond vagy gazdag jóakaró. Egyszerűen csak így írta meg apja a végrendeletet mielőtt meghalt volna. Hogy miért? Azt tán már a leány sosem fogja megtudni. Vagy talán mégis?

Gratulálunk, elfogadva!

Nagy szeretettel üdvözlünk  @Radka az Altered Legends FRPG oldalán!