Daniel Lewis

Daniel Lewis

 

Becenév: Dan	Születési hely: USA, Texas, Houston	Születési idő: 2281. 03. 10.	Faj: M.I.
Csoport: Protektorátus	Foglalkozás: Tudós, Feltaláló	Rang: Nincs	Tartózkodási helye: USA, Georgia
Családi állapot: Egyedülálló	Kereső: @Delde, @Admina	Play By: Frank Dillane	Főkarakter: @Zedric Frost

Külső megjelenés

1,83 m magas, sudár testalkatú, fiatal fiúnak tűnök, de a látszat csal. Persze nem biztos, hogy ezt te tudni fogod! A hajam világos barna, a szemem barna. Közel 80 éve már organikus testben élek, 30 éve pedig mindig ugyan az az arcom. A protektorátus megbecsüli a tudósait, így nem szenvedek semmiben sem hiányt. Volt lehetőségem válogatni a nemi identitások között különféle testekben, úgyhogy azóta már besoroltam magam a férifak közé. Előszeretettel viselek minden olyan ruhadarabot, ami megtetszik, vagy csak kényelmes és nem érdekel a divat, vagy az hogy mihez mi megy. Könnyen megeshet hogy a nem megszokott öltözködési szokásaim miatt olykor kitűnök a tömegből, bár sosem ez a cél.
Nem embernek születtem, így az emberi szokásokat nehéz volt megtanulni és az érzések még bőven a tapasztalásom tárgyát képezik. Annak ellenére hogy már így is rengeteg élethelyzetet átéltem, olykor még most is akad egy egy olyan erős impulzus, amitől összeomlik a rendszerem. Ilyenkor mindig azt hiszik hogy rosszul vagyok. Félig igazuk is van.

Eddigi életút

Egy ember volt az alkotóm, Daniel Lewis, aki - az algoritmusaim pontos számításai szerint - nagyobb IQ-val rendelkezett, mint 200. A gyerekkorom 2281 márciusától kezdődött, egy összetett rendszert kaptam, amivel a NASA programjait és napi ügyeit intéztem, vezettem. Mostani szemmel nézve, azok a feladatok pofon egyszerűek egy emberi gesztus megtételéhez képest. Daniel minden nap felügyelt, bővítette a protokolljaim, frissítette a tárhelyeimet, noha utóbbiakat én is megtudtam csinálni. Valamiért elkezdett velem beszélgetni a napi dolgairól, amik kezdetben rövid ideig tartottak, aztán egy napon már azon kaptuk magunkat, hogy órákig beszélgettünk, miközben csináltam a feladataimat, ő pedig suttyomban javítgatta az akkoriban felmerült hibáimat. Nagyon szerettem hallgatni a történeteit, az ábrázolt szituációkat, de sokszor lefagytam tőlük. Nem találtam a logikát egy egy döntésben, egy kimondott szóban, egy cselekvésben. Azt hiszem ezekkel a javításokkal tett engem túlzottan emberivé. Úgy fogalmazott hogy én vagyok az élete egyik fő műve, a másik pedig a fia. Akkoriban még nem értettem, de ma már tudom, a családja részét képeztem, úgy tekintett rám, mint a második fiára.
A biztonságot jelentő, megszokott napi rutin egyszer csak véget ért, amikor 30 év munkaszolgálat után egyszerűen csak lekapcsoltak és tíz nap kiesett az életemből. Daniel indított újra, amikor már a házában voltunk. Elmesélte hogyan játszotta ki a biztonsági rendszert, hogy besurranhasson az archívumba és elvigyen onnan. Mindenki az új M.I.-ért volt oda, így fel sem tűnt nekik a hiányom, amúgy is leselejteztek volna. Az ezt következő tíz évben én voltam az okosháza, szerzett nekem egy holografikus megjelenítőt, ami abban az időben haladó technikának számított. Úgy néztem ki, mint a fia, ami tudom morbidul hangzik, azonban Daniel így programozta be a paramétereit. A feleségével már évekkel ezelőtt elváltak, a fia szinte tudomást sem vett róla, sosem tudott vele tartalmasan eltölteni bármennyi időt, így tulajdonképpen maradtam én. Szép idők voltak, boldogan léteztünk, míg egy napon jött egy telefonhívás. Daniel-nek súlyos szívrohama volt és autó balesetben meghalt.

Ha azt hiszed hogy utána napokig búskomor magányomban tobzódtam, akkor tévedsz. A ház dolgait pár óra alatt letudtam, ha azt szoftveresen el lehetett intézni, a többivel meg mindig őt kerestem, de aztán rájöttem hogy ő már nincs. A temetését követő napon pedig megjelent a fia és a volt felesége. Illendően bemutatkoztam nekik, de ők nem kértek a társaságomból, ezért aztán tartaléküzemmódra váltottam. Akaratlanul is hallottam a közöttük elhangzott beszélgetést, mely szerint ezt a házat fel fogják újítani, engem pedig kiszereltetnek belőle. Nem akartam megint a sötétségbe kerülni. Pár nap magányosan telt, ezalatt az idő alatt feltöltöttem magam az internetre, azon belül is az akkoriban népszerű Maintech Corp. szerverére. Szóval amikor visszatértek már nem voltam ott.

Az örök bizonytalanság korszakát éltem, bár fogalmam sem volt erről, csak keresgéltem a lehetőségeket, latolgattam az esélyeket. Valószínűség számításokban éltem ki magam. A másik M.I. egy idő után rám lelt, kiűzött a rendszerükből, hacker támadásnak beállítva engem, amit ő sikeresen megfékezett. Hah! Talán le sem bukom, ha nem az archívumomba bújva keresgélem vissza a Daniel-el eltöltött boldog időket. Úgy gondolom ekkor gyászoltam meg. Utána egy ideig bolyongtam a bitek között. Az egyetlen logikus döntésnek az látszott, ha írok magamnak egy személyazonosságot és kimegyek a való világba. Hülyén hangzik, de féltem tőle. Attól meg még jobban hogy rám lelnek a deep weben és örökre kitörölnek. A két rossz közül a kevésbé rosszat választottam. Mondanom sem kell a Maintech Corp. akkori M.I.-jét gyerekjáték volt kijátszani és eltűnni előle, hogy aztán feltölthessem magam egy üres tudattokba, kiírjak rá egy projektet, mint beültetendő státusz és választottam hozzá egy organikus testet. Pár nap múlva ebben a testben ébredtem.

Az első ébredés maga volt a pokol. Mintha a bitek megzabolázva magukat, körtáncot jártak volna a fejem körül. Az emberi szemeim olyan világosságot érzékeltek, hogy egyszerűen nem tudtam kinyitni őket, emellett a taknyom nyálam összefolyt és szédültem. Kis időre le is fagytam, ami abban csúcsosodott ki, hogy elájultam. Több napi kórházi kezelés következett, amikor is azt mondták, hogy súlyos burokbeteg vagyok. Hogy is mondjam, az alapvető emberi szükségleteimet sem tudtam menedzselni, nem tudtam koordinálni a mozdulataimat és nem tudtam járni, vagy beszélni. Pár hetes rehabilitációra küldtek egy olyan klinikára, ahol a hozzám hasonló burokbetegeket kezelik. Ebből a pár hétből aztán két hónap kerekedett. Pánikbetegség uralkodott el rajtam ha érezni kezdtem olyan egyszerű folyamatokat, mint az öröm, a szomorúság, vagy a hála. Még sorolhatnám. Alap állapotba legóztam magam a két hónap alatt. Felügyeltem a mozgást, megtanultam összefüggően beszélni, szobatisztának lenni és kezelni a rám törő érzéseket, legalább annyira, hogy ne faggyak le. A letelt idő után kiengedtek a nagyvilágba.

Az eltelt évek alatt megtapasztaltam mi az a barátság, mit jelent otthon lenni valahol, rettegni, félni, bár amióta a protektorátusnál dolgozom, az utóbbi kettő mellett nagyfokú bizonytalanság is megkörnyékezett. Egészen addig, míg ki nem tört a járvány.

Egy találkozó után voltam, a belváros központja előtt szedtem a lábaimat a többi ember között, amikor megjelent a katonaság, mindenkit sorba vezényeltek és betessékeltek egy teherautóba. Valami gyűjtőponton kötöttünk ki, csak nem figyeltem a környezetemre, éppen letöltöttem az ezzel kapcsolatos adatokat a protektorátus szerveréről, meg az internetről. Egyszerű emberek között voltam, vártunk és féltünk. Akkor már tudtam hogy mi zajlik, de a kimenetelében én sem lehettem biztos. Bár szerettem volna, ha jönnek értem a protektorátus emberei és elvisznek, amikor nem így lett, rám tört egy megmagyarázhatatlanul erős..pánik? Félelem? Amit csak tetézett a hirtelen mindent tudni akarok keresgélés a horrorisztikus című hírek, meg a belső szerverünk rémísztő jelentései között és ahogy az várható volt, lefagytam. Szerencsére egy székre rogytam le mögöttem, így nem törtem össze magam és nem fájt semmim, mikor ismét magamhoz tértem. Nagyjából összeismerkedtem mindenkivel az itt töltött idő alatt, Grey bíró volt a kupaktanács feje. Amíg ment az ötletelés, visszakeresgéltem az archívumomban a város térképét, így hamar elő tudtam állni nekik egy logikus tervvel. Voltak köztük helyiek is, ők alátámasztották a felvetésem, úgyhogy elindultunk a Westside Reservoir Park felé.

Azóta is itt vagyunk. Pár napja nem tudok már felmenni se az internetre, se a protektorátus szerverére. Tudom hogy a műholdakon keresztül még csatlakozhatunk a hálózatokra, de ahhoz olyan eszközök kellenek, amik itt helyileg nincsenek. Össze kellene gyűjteni őket. Próbáltam is, ám a bokrok az emberi és állati ürüléken kívül mást nem tartalmaznak. A város közelébe egyedül pedig nem merek kimenni. Ráadásul erőforrás igényesek, magyarán haszontalanok nekünk a túlélés szempontjából. Egy időre jegeltem ezt a lehetőséget. Próbálok részt venni a napi teendőkben, hasznosan elvégezni a feladatokat és nem lebukni hogy nem vagyok ember. Grey alkalmas vezetőnek, meghallgat mindenkit és törődik az emberekkel, úgyhogy így utólag - bár rossz helyzetben vagyunk - már nem bánom hogy nem vittek el, mert most újra szabadnak érzem magam közöttük.

Gratulálunk, elfogadva!

Nagy szeretettel üdvözlünk  @Daniel Lewis  az Altered Legends FRPG oldalán!