Radka és Kovacs

Kovacs és Radka

A világ megváltozott. Érzem a levegőben. Érzem a földben. Az idő folyamában. Egy olyan világban aludtam el, ahol minden olyan volt, amilyennek lennie kellett s olyan világba ébredtem, ahol semmisem olyan, amilyen. Mégis tisztán látok, tisztán érzek. Az illúzió bábjai táncolnak előttem s én mégis keresztül látok rajtuk. Ilyen igaz látásom csak álmaimban voltak. S most mégis, ébren, magammal hoztam eme csodás, rendkívül ritka képességet. De velük együtt velem jöttek a szörnyek is…
Nem számolom a napokat. Nem figyelem az órát, hisz az sosem mutassa a pontos időt. Csak hogy teljen a maga módján s én igyekszem ebben a folyóban úszni. Fennmaradni a szinten, lélegezni akkor is, ha nem tudok. Nélküle nem. Bolyongok lelki társam nélkül a túl nagy világban. Keresem lámpásomat a sötétben, iránytűmet az életben. Lovagomat, kit meg kell találnom. De hiába nézelődöm, hiába kérdezősködöm, hiába tudom hogy ez itt az igaz élet, mégsem lelem. S olykor-olykor elkap ama fura érzés, hogy tán ott maradt az Álomban. Abban a másik világban, melyből nem tud szabadulni s csupán emlék lesz mindörökké.
Oly rettentően sokáig tartott mire megtaláltam eme zugot, melyet otthonomnak nem tudhatok de mégis valahogy a biztonság hamis érzetét kelti benne. Egy épület, egy hely, melybe ha valaki belép azonnal tudatosul benne: itt a magány nem fogalom, hanem érzés. Oly mély, oly igazi, hogy tán megfogni is lehetne ha valaki ügyesen markol a levegőbe. Égi, sötét angyalok ként őriznek engem a denevérek, kik ott lógnak az ember feje felett azokon a vas rudakon, amelyekre a néhol betört ablakú tető nehezedik. Ki figyelmes, s én az voltam, egyből tudtam, eme tágas, vastag beton pillérekkel meghint helység valaha, valakinek, valamire raktár ként szolgált. Erről szolgált néhány puszta helység, valamint elfeledett kacatok dobozok és ládák képében. A vastag falak nagyon kis akarattal engedik át a város zaját s fényeit. Akkor is, ha untalanul zajlik körülötte a város legaljának mocskos élete. S én tudtam, eme hely nem marad sokáig észrevétlenül…
- Harapsz? Harapsz?! - ordított fájdalmasan a férfi, ki vérző csuklóját fogta. Szakadt gönce piszkosul lógott rajta. Görbe, sárga fogait vicsorította mint egy megsebesült állat, ki csak a morgást tudja használni védekezésnek s támadásnak egyaránt.
Lábaim alól kicsúszott a föld. Minden megperdült körülöttem s mielőtt észbe tudtam volna kapni, testemből tompa, erős ütés miatt kiszaladt a levegő. Nem tudtam honnan jött a támadás. Elmosódott előttem a világ, eltompultak a hangok egy repke pillanatra. De nem fájt annyira, mint vártam. A fájdalom nálam olyannyira megszokott, hogy már szinte nem is érzem. S olykor bizonyos fájdalom gyönyört is tud okozni. Nem nekem, Neki. Remegő lábaimat arra kényszerítettem, hogy felemeljenek. S mikor szétnéztem, akkor vettem csak észre, velem nyitották ki az ajtót s a szomszéd épület fala vetett véget utamnak.
- Ungh… - nyöszintettem ki magamból, mikor végre levegőhöz jutottam. Addig csak nyitogattam szám, mint a partra vetett hal. - Ha csak tudnád mennyire… - válaszoltam neki gúnyos mosollyal arcomon kérdésére. Provokálás. Óh, hogy én azt sajnos mennyire tudok! Sosem tanított senki hol a határ. S hiába jutottam ez miatt gyakran nem kis gondokba, valahogy a határokat nem tudom idővel, tapasztalattal sem meglátni. Az urak nem várattak magukra sokáig. Nem kérették magukat. A sötét sikátorba pont úgy hullott be a zuhogó eső, mint a város többi utcájába. Csak itt mocskosabbá és büdösebbé varázsolt mindent. Pár repke pillanat, s egyszem ruhám, a térdig érő plüss ruhám már vizesen ragadt testemre. A kapucni azokkal a hosszú, szinte fenékig érő nyuszi fülekkel hátraesett, így nem tudott megvédeni az elázástól.
Hamar néztem körül. Menekülni nem tudtam. Elvágták az utam. Mint egy tetves kutyát, úgy szorítottak sarokba. De én nem féltem. Nem ám! Vigyorogtam. Szélesen, kajánul. Akkor is, ha hárman voltak egyre. Három nagydarab, utcaverő fickó, ki nyilván ezt a helyet nézte ki magának. Vagy esetleg valaki küldte őket? Ketten, már tőrnek se nevezhető macsétához hasonlítható fegyvert villogtattak kezükben. A harmadik hosszú, kampóban végződő láncot forgatott.
- Csak óvatosan fiúk. Nehogy megvágjátok magatokat - nem, nem volt nekem elég a gondokból. De ha már itt kell pusztulnom, ami nem lesz olyan hamar, nem lesz olyan egyszerű, legalább ne sírva, könyörögve történjen. Igaz nem vagyok harcos, de azért piszkosul kemény, kitartó dió. A földről felkapva egy plédarabot használtam pajzs ként. Elég nagy volt s én elég aprócska ahhoz, hogy megfelelően takarja legalább felső testem. Fürge szemeimet egy percre sem eresztettem róluk. - Iracebeth! - kiáltottam el magam oly mély, oly elszánt hangon, mintha a legborzasztóbb átkot szórtam volna épp rájuk. Meglepetten néztek rám. Az egyik tán még meg is hátrált. Volt miért. Megforgattam fejem, s mire ismét rájuk néztem, én már csak kívülálló voltam. Néző. Iracebeth vérfagyasztó szemei egészen lelkükbe hatott. Beléjük markolt, kitépte a bátorságot. Mély mosolyáról már csak a vér hiányzott.
- Ugyan fiúk, táncolunk egyet? - kérdezte szenvedélyes hangon. Teste ellazult, elméje kitisztult. Nem létezett más csak Ő, és az a három férfi, akik még nem tudták, hogy már rég halottak…

A magányos kóborlásnak mindig megvan a maga hangulata, főleg ha az ember bőrig ázik közben. Egy bárban mulatoztam, sokat ittam, aztán mehetnékem volt. Eszembe jutottak rég nem látott emlékképek, amikre nem akartam emlékezni, de a pillanatnyi helyzet felszínre hozott néhány elfeledett dolgot. Megesik hogy a tapasz átvérzik, mert mély a seb, nos, ez történt velem is. Bár nem kétséges hogy a rengeteg pia a test vegyidegrendszerének is sok volt, idő kell amíg feldolgozza, én pedig egy marha vagyok hogy ezeket a határokat feszegetem. A rózsaszín táska a hátamon, még hozzá sem nyúltam, de már érzem..kelleni fog. Folyton látom az arcát, hallom a recsegő, üvöltöző hangjukat. A lövéseket...hirtelen képbe kerül az utca betonja, a mélyedés melyben víz áll és visszaadja az arcom tükörképét. Ez nem az én arcom. Ez nem én vagyok! Halvány fogalmam sincs mennyit jöhettem és merre, de amint körbetekintek, már tudom hol vagyok és merre kell hazafelé sietnem. Otthonomnak nevezem a Holló-t. Az eső kezd elállni. Egy árnyékot vélek felfedezni az egyik sikátor bejáratánál. Oly ismerős sziluett bontakozik ki a hiányos téglafal előtt.
- Ez..ez hogy lehetséges?
Azt hiszem kezd megbomlani az elmém. Vagy talán álmodom? Akkor miért érzem a csontomig hatoló, érces hideget? Úgy nyilall bele egyszerre, minden idegszálamba, hogy egy kis időre ledermedve, düllett szemekkel követem a felém mozgó alakot.
- Te nem vagy valós.
Rebegem elhűlve, és elhúznám az arcom a keze elől, de nem megy.
- Emlékezz!
Súgja az ismerős, édes hang, majd az alak eltávolodik tőlem és beveti magát a sikátor sötétjébe.
- Várj! Mire kell emlékeznem?!
Ellököm magam a faltól és sietek utána, de az alak nem vár meg. Beeszi magát az árnyak közé, az utána való loholásnak pedig egy fal vet véget. Egyenesen nekiszaladok. Hangokat hallok mögülem. A vízben térdelve hüledezek és próbálok visszatérni a valóságba. Valaki egy nevet üvöltött. Egy lány hangja. Aztán néhány férfi hang csendül fel.
- Nézzétek a kiscsajt! Mondtam én hogy nem normális!
Azt hiszem egy tócsában térdelek, mint akit kukoricára vezényeltek. A ruhám csupa víz és még mindig azon kattog az agyam, hogy Őt láttam! Valaki mögém kerül.
- Ez meg ki a f.sz?! Hé öreg! Kotródj innen!
Olyan fincsi rúgás érkezik az oldalamra, hogy egyből megpördülök tőle, s ha eddig nem is tudtam hol vagyok, most már teljesen biztos, hogy ezek valósak! Seggre ülve pislogok felfelé, a jobb kezemet a szemem elé helyezve, pedig hát nincs fény, sőt, kifejezetten sötét van.
- Ezt a hülye, részeget!
Jön a következő rúgás, eléri az arcomat oldalról, és sikerül alaposan megfejelnem a mögöttem található falat. Kettő az egyben. Ó, ha felkelek! Jó ideig zúg a fülem, és csak azért nem szédülök, mert sötét van. De egy kis alak valahol a közelünkben táncolni hívja ezeket. Hú, biztos hogy magamnál vagyok? Persze az ösztön, az ösztön. Egyből felmordulok.
- Ne várjátok meg, míg felkelek!
Nevetésben törnek ki. Nem tudom kin derülnek ilyen jót. Rajtam, vagy a táncos lábún? Mindenesetre van időm felhúzni magamat a fal mellett. Jól ki tudom venni a sziluettjeiket. A lány hangja egy kisebb alaké, aki nem messze tőlem szintén a falnál áll. A velünk szemben lévők megtermett férfiak. Szerintem most már ők is tudni fogják, hogy nem vagyok csöves. A termetem túl nagy ahhoz. Kettő kezében valami van. Késre tippelek, de azért nem becsülöm le őket. A harmadiknál, aki belém rúgott kétszer, annak a kezében valami csörömpöl. Talán egy lánc. Mégis mi a fene folyik itt?
- Anyáddal ittam, mit szólsz hozzá?
Úgy vélem nem kell sok neki, hogy megint nekem essen. Erre várok és bár nem szeretek így beszélni, ez most kell. Egy löket a pasasnak. El is indul felém, csörög a lánc, süvít a penge a levegőben. Oldalra fordulok, hallom megakadni a végét a falban. Le is pattan róla, de ekkor mozdul a lábam, rálépek a végére, a következő pillanatban pedig a kezembe fogva a végét, rántok egy jó nagyot rajta. A pasas beleszalad egy jobb egyenesbe, aztán még egybe, aztán még egybe, a legutolsónál már nem ütök, inkább a láncot kitekerve a kezéből a nyaka köré forgatom.
- Akkor táncoljunk!
Fogalmam sincs mit tud a kis alak, de magammal teljesen tisztában vagyok. Itt vér fog folyni!

Kovacs és Radka

Egy árny, sötétségből kimerülő fekete angyal. Az őrző, ki eljött az Álmokból, hogy engem védjen. Hogy mellém állva küzdjünk megy együtt az egész mindenség ellen. - Lovagom! - kiáltom gondolataimban, de csak ott. Hisz a testnek most nem én parancsolok. Kölcsön adtam annak a démonnak, ki már kisgyermek koromban lelt rám. Ki már akkor lépett fel a Pokol legmélyebb bugyraiból, hogy oltalmazzon. Egy pillanatra mégis megdermed, lefagy már csak a gondolattól, hogy tényleg ő lehet az. Lovagom, Szerelmem. A személy, ki szintén törött, de együtt egy egész, erős lényt alkotunk. Teste hatalmas, mint amilyenre emlékeztem. Gyors, erős. Védelmez. Mint ahogy emlékeztem. Figyeltük minden mozdulatát. Figyeltük hangját mely most igaz más volt, de sebaj. Akkor jött, amikor szükségem volt rá. Mint mindig. Sosem késett, sosem váratott magára mikor meg kellett engem menteni. Kiszabadítani a toronyból melyből igaz egyedül is ki tudok szabadulni, de néha nem árt ha valaki olykor megteszi helyettem.
Szemeim viszont hirtelen rántottam le róla. Szívem hevesen kalapált mellkasomban, legszívesebben már most a nyakába ugranék. De nem lehet. Még dolgunk van. Még nincs vége a táncnak. Sőt, még csak most kezdődik! S én tudom, Iracebeth élvezni fogja minden egyes pillanatát. Nagyon… fogja élvezni.
- Remélem mindketten élveztétek. HAH! - nevet fel Iracebeth azzal a szokványos, gonosz módján, mint aki fittyet hány a veszélyre. Elvégre a Halál régi, jó ismerősünk. S a fájdalmat tárt karokkal üdvözöljük. Ketten rá is vetik magura az ismeretlen Jóakarómra. - Ne légy ennyire telhetetlen! - rikkant rá szinte irigykedve démonom, majd figyelmét az utolsó fickóra veti ki tán úgy véli, ketten elbánnak egy darab emberrel s neki jó dolga lesz egy kislánnyal.
- Gyere… türelmes szoktam lenni, de nincs kedvem rád pazarolni az egész estémet - húzza szét Iracebeth ajkait egy kihívó vigyorba. Felmordul akár az állat, ki odújából támadásra kész. Már rég nem hangzik emberin. Ó nem. Ő nem… Hangja túl rideg. Túl gonosz ahhoz, hogy emberi lehessen. Fogainkat, melyeket oly gyakran használjuk s oly jól ismerjük erejüket saját magunkon is, vicsorítja, hogy jobban tettre ösztönözze ellenfelét. Egy apró pillanat, a világ lelassulni látszik.
Támadás. A fickó támadásba lendült. Kitört hatalmas késével felénk, de mi túl aprók, túl gyorsak vagyunk. Fürgébbek mint a nyúl. Fürgébbek mint a mókus. A hideg acél hangosan hatolt át pajzsunkon, de mi már rég nem voltunk mögötte. - Nyuszi ül a fűben, szépen szundikálgat… - énekelte lágy, gyermeki hangon. Mégis akár a jégcsap, úgy hatolt az ember testébe. - Mígnem nem jöttek a farkasok és én a lábukba harapok! - vakkantotta kárörvendően. S úgy is volt. Mielőtt a férfi észbe kapott volna, mielőtt megfordult volna a hang felé mely még álmaiban is követni fogja hogy rémissze őt, a fogak kattantak. Oly erősen, oly vadul, oly magabiztosan mint a medvecsapda. Fájdalmas, mély üvöltés töltötte be a sötét sikátort. Hosszú, kínokban forgó. Ó igen… a fogaim… Beleborzongok a gondolatba, mily nagyon fájhat. Tisztán emlékszem, mily nagyon fáj. Milyen érzés, amikor túl mélyen vannak. Mikor túl erősek s nem engednek. Fájdalom… pont az, mint a villám, úgy nyilal mégis belém. Váratlanul. Csak váratlanul. Mégis túl távolinak érzem. De nem enyhül a harapás. Sőt. Még mélyebbre merészkedik. Érezzük ahogy a vér táncol nyelvünkön. Ahogy felbuggyan ajkunk szélén. Oly bájos íz. Oly gyönyörű ismét érezni azt az életet adó nedűt! Szemünk pupillája kitágul. Elménk beleremeg. Tompa ütés, pont a fejbe. A világ megfordul, de mi maradunk. Üvöltés, ordítás, átkok a világ minden nyelvén. Rángat, tép, üt, rúg, de mit sem ér. Tartom magam. Egy ideig.
Mígnem végre letép magáról. De ezzel együtt saját magából is kitépett egy darabot. Bukfenc a mocsokban, ismét a fal szabja meg utam határát. Húsát s vérét még mindig szánkban érzem. Számomra gusztustalan, de a démon épp ebből táplálkozik. Repke pillant, visszaemlékszem mikor kóstoltam meg életemben először. Mikor léptem át azt a határt. Rég volt. Nagyon régen. De mégis mintha csak ma volt volna. Fájdalom? Valami átjárja testem, de én túl messze voltam. Én csak néző voltam. Csak annyit éreztem, csak annyit láttam, amennyit Iracebeth megengedett. És ő? Azt, ami visszafogta volna, egyszerűen kitaszította magából. Más ember talán összeesett volna. Menekült volna. Sírt volna. Könyörgött. De Ő nem. Túl erős volt benne az akarat. Az élni akarás. Erősebb mint én. Pont ezért védett engem. Rákényszerítette a testet, hogy felálljon. Oldalra nézett. Mocskos vigyoráról csöpögött a fickó vére. Kivicsorított fogai között ott volt az a kiharapott húsdarab. Nem nagy, de azért nem is kicsi. Ujjait a nyél köré tekerte. Kihúzta azt magából. Most már tudja miért csüngött bal keze oly nehezen teste mellett. Át volt szúrva. Nyilván védekezés közepette tartotta fel. S eddig az adrenalinnak köszönhetően észre sem vette. De nem mintha megkonnyant volna neki. Felemelte bal kezünket, néztük közösen azt a ritka nem szép, vérző sebet. Belül fintorogtam, undorodtam. De valahogy másra nem igazán voltam képes. Sőt, meg is voltunk lepődve s eme érzést hagytuk kiülni arcunkra.
- Au…? - néztünk a férfira kérdőn, meglepődve, mint egy gyermek, ki nem tudja mit kell ilyenkor tenni s kéri az útbaigazítást. Fájdalmat kéne ilyenkor érezni, jól tudom. De ez az érzés valahol útközben elveszett. A rémület úrrá lett rajta. Megrettent. Hogyisne. Nyilván várta, nem állunk fel lábunkról. Nyilván túl egyszerű prédának nézett minket. Perszehogy. A nyuszi gyakran lehet könnyű préda a farkas falkának. De én nem vagyok akármilyen Nyuszi!
Gyermeki arcunk eltűnt. Ismét kiült a figyor, az a fagyos tekintet mellyel a fickóba égetett démonom. Felemelve fegyverét, lassan nyalta le vérünket pengéjéről. Majd végigfutott lassan ajkainkon is. Kifejezetten szeretkezett az ízzel. - Mmmm… még mindig ellenállhatatlanul finomak vagyunk Szerelmem - mordult fel Iracebeth szerelmes hangnemben.
- A-azt hiszem h-hogy… - válaszoltam neki bizonytalanul, miközben a vérző lábú fickót néztem. Láttam rajta, hiába vannak itt hárman, ha a megmentőm is legalább fele annyira olyan mint én, ők innen nem mennek el élve. Fontolgatja a menekülést. Pengéjére néztem kezemben, majd ismét rá. - … hogy éhes vagyok… - böktem ki magamból végre. Úgy is volt. Megéheztem. De nem emberi húsra vágytam. Hanem egy jó daram staekre, rendesen átsülve. Sült burgonyával és gombás szósszal. Hideg sörrel… Már csak a gondolattól eleredt a nyálam s én megnyaltam ajkaimat.
- Ki fog most táncolni velem? - esett ki belőlem a kérdés szinte síró hangon. Csalódott voltam. Az a férfi, ki eddig életemre akart törni eltűnt. Elnyelt őt a város fénye és zaja. Még csak nyomot sem hagyott maga után. Az eső erről is gondoskodott. Elmosta a város csatornájába, ahova való. S én ismét elhagyatottnak éreztem magam akkor is, nem voltam egyedül. Hisz ott volt a másik két alak, ki Jóakaramónak esett neki. Fejemet enyhén oldalra billentve figyeltem őket. Gyermeki reménnyel, hogy velem is majd valamelyik közülük táncolni fog. Tisztában voltam vele, ha lejár a zene, ha vége lesz a táncnak, testem ismét kimerült lesz. Fáradt. Vágyakozni fog az ágy után, s én megadom neki. De még nem. Még nem jött el ennek az ideje. Az adrenalin zenél, s amíg a zene játszik, addig Mi táncolni fogunk.

A pasas a lánc szorításában érdekes hangokat ad ki, de csak néhány perc van vissza halandó életéből, mert aztán egy rántás a láncon amit követ a csont és az inak jellegzetes hangja. Elengedem, így a földre hull. Már csak ketten maradtak. Közülük az egyik közvetlenül beadja nekem az ő jobb horgát. Ez az a pillanat, amikor a kéz ökölbe szorított csontos része találkozik a fogsoroddal, aztán a fizika törvényei szerint hátrafelé tántorogsz, nekib.szódva a falnak. A kis alaknak olyan földöntúli hangok szöknek ki a száján, hogy én is csak pislogok. De nem nekem szólt, hanem annak aki felé indult. A vállam környékén, a hátamon egy kisebb szakaszon érzem belém hatolni a pengéje élét, miközben még a falnak nyomódva tapogatom a nyelvemmel a felrepedt szám falát és a kiserkenő vért. Végig zörgök, jó hogy könnyű dolga van, de ha eddig a lánc hátrány is volt, mindjárt előnyt kovácsolok belőle. Megfordulok, meglendítem, mert a végén jól tudom, van valami penge. Az rendre menetet is szel rajta, valahol a mellkasa tájékán, hallom az ordításán. Itt van a közelemben, a következő pillanatban előre fejelek, a homlokom ütközik az orrával, még egy fájdalmas üvöltés. Foglalkozik a fene a pengéjével, az menetrendszerűen felhasítja a bal alkarom alsó felét, de azért az erős bal egyenes nem marad el. És mivel tudom már melyik kezébe fogja, ezt követően rögtön rá is fogok a csuklójára. Megtekerem, fordulva közben én is egy kis körívben. Még egy üvöltés, közben a penge kiesik a kezéből, csörömpölve végzi a földön. A pasas jajgat, én pedig a bal karom könyökével hátrafelé csapok erőteljesen a fejére. Ő is a földre kerül ettől. A fejére talpalok fentről lefelé irányuló rúgással, hallom koppanni a kobakját a betonon, sőt, a reccsenést is, szóval ő sem megy már innen sehova. Az az igazság hogy bár nem az én testem, egyre inkább megszokom és otthonossá válik! Körbenézek. Már csak ketten maradtunk. Én és a kis, rejtélyes alak.
- Sajnálom, kölyök!
Hangom mély tónusa töri meg a pillanatnyi csendet. Most nem vagyok táncolós hangulatban, de szerintem ő sem konkrétan a táncra gondolt. Úgy tűnik a harmadik felszívódott. Elbánt volna vele? Mereven lefelé tekintek rá, ahol a sziluettjét látom.
- Megmaradsz?
Nekem vérzik a szám, a vállam alatt a hátamon a vágás, meg a karom, de az piszkosul. Rá is fogok, megtapogatom, elég mély lett. De nézzük a jó oldalát, én csak vérzek, a delikvens meg az örök vadászmezőkön riogatja a gyanútlan kislányokat. Persze ha majd visszatér az életbe, szerintem neki örök emlék maradok!
- Vannak még bent?
Tisztán emlékszem rá hogy valakinek a nevét kiálltotta, mielőtt nekem estek. És egy ajtó maradt nyitva a közelünkben, az ahonnét kijöttek.

Kovacs és Radka

Mély, hangos lélegzetvételek terjedtek szét az esős, sötét sikátorban. Hosszú idő után ismét fellélegeztem. Kimerültem a vízből. Kijöttem abból a fura helyről, hova itt magamtól, holott Iracebeth toloncol ki. Egy hely, melynek nincs határa. Nem látszik, csak érezni lehet. Az elme háttere, hol én csak néző vagyok. Testem remegett, az adrenalin fokozatosan alább esett. S én most kezdtem el igazán érezni, mennyire kimerült vagyok. Mennyire fáj, csíp és mar az a seb, mely tenyeremen nyílt ki. Éreztem ahogy meleg vérem folyik, ahogy elhagy az erő. Neki kellett magam dönteni a falnak, nehogy leessek lábaimról. De azok mégis kiharcolták maguknak, hogy ellazuljanak. Megéreztem magam alatt a hideg, vizes földet. Felemelvén tekintetem, a férfire nézek. Éll. Ez jó jel. De legalább olyan sanyar állapotban van mint jómagam. - Ölni tudnék egy üveg whiskyért és egy cigiért - lihegtem ki magamból oly nyugodtan, mintha az előbb nem is verekedtünk volna össze három fura fickóval. Mintha nem is lennénk a sikátorban, körbevéve két megnyomorított, élettelen testtel. Kinyújtottam lábaim, hagytam kiülni arcomra a mosolyt.
- Hmh? - néztem a fickóra mikor kérdezte, hogy van e itt még valaki. Reméltem hogy nem. Bár mindig van velem valaki. Sosem vagyok egyedül. Igaz, hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. - Az attól függ. Itt mindig van valaki - bököm meg ujjammal homlokom. - Meg a városban is mindig van valaki. De ettől függetlenül… nem. Ott nem hiszem hogy lenne valaki - bökök immáron fejemmel a nyitott ajtó felé, majd tekintetem ismét a férfire irányítom. - Egész jól táncolsz. Korodhoz… képest - nevetem el magam vidáman s hangomba csipetnyi gúnyt csempészek. - Nem nézel ki valami jól. Segítsek valahova elmenni, vagy elfogadod meghívásomat szerény otthonomba amelyik igaz bűzlik a patkányoktól, takarítóm sincs, de legalább nem esik a fejünkre - mutatok ujjmalla az ég felé. Vörös hajtincseim már arcomra tapadtak. Lassan igyekszem feltápászkodni, hisz úrihölgy fenekemet már elég sokáig pihentettem. Körbenéztem. Elfintorogtam. - Ezekkel mi legyen? Fel lesznek negyedelve vagy…? - kérdő tekintet a férfirad. Nem szeretek magam után nyomokat hagyni. Sosem tettem. - … ha van gyufád, azt hiszem láttam odabent egy kis benzint - mutatok immáron magam mögé a nyitott ajtóra. Belerúgtam a legközelebbibe, csak hogy megbizonyosodjak arról, tényleg halottak. - Egész jó meleget tudnának nyújtani. Legalább most lennének hasznosak - vonom meg vállam. Ujjaimat vérző kezemen összeszorítom apró reményben, hogy a seb nem fog annyira fájni és vérezni. - Ő nem Pogo. Biztos vagyok benne. Pogo már régen felismert volna - gondolkodom el magamban. Sebaj. Tovább fogok keresni. Valahol lennie kell. Nem fogom feladni! Akkor sem, ha csak egy régi emlék árnya után futok.
- Amúgy meg Radoslava Vasilijevičová - nyújtom felé vérző kezem. Nem hiszem hogy undorodva egy ilyen kézfogástól. - De az emberek csak Radkanak, Dilisnek meg ilyesminek hívnak. Vagy esetleg újabban Nyuszifül - mosolyodom el gyermeiken. Az új nevem ebben a világban kifejezetten jól esik. Aranyos. Kellemes a hangzása. - És a te neved…? - ha bemutatkozik akkor bemutatkozik. Ha nem, úgyis jó. Majd én akkor adok neki nevet s ha nem fog neki tetszeni… ő baja. Nem lenne az első, sem az utolsó. - Elég ismerős vagy nekem. Nem találkoztunk már valamikor? - fonom fel szemöldököm, miközben arcomat egy fura grimaszba formállom. - Nem vagy rendőr, ugye? Vagy valami olyasmi… - nézek ismét végig rajta, most már elég gyanakvóan. A rendőrökkel sosem pacsiztam le. Sőt. Kifejezetten menekültem előlük. Igaz, ez abba az életbe tartozik, melyet sok sok évvel ezelőtt éltem. Mikor mindennapjaim négy fal mögött zajlott. Mikor elvittek arra a furcsa, emberekkel teli helyre ahol kísérleteztek rajtunk. Ahol megismertem a legjobb barátomat. Ahol megismertem Lovagomat.

A lány szavai nyomán hamar leesik hogy ő nem az, aminek látszik. Felröhögök, de nem válaszolok rá. Nekem leginkább az ágy esne jól, úgy érzem túltoltam ezt az éjszakát. Bár az ajtó olykor megnyikordul, mint kiderül senki sem tartózkodik odabent. Nem érdekel hova vezet és mit találunk ott, így lógva hagyom. Visszafordulok a kis alakhoz.
- Kutya bajom.
Vágom rá a kijelentésére, de aztán folytatja. Érzem az alkaromon lassan végig folyó meleg vért, a lapockám alatti seb is hasonlóképpen viselkedik, még ha volt is ennél rosszabb, nem szeretnék így maradni.
- Inkább én invitállak meg a Holló-ba egy estére. Van sebforrasztó, egy minden lébe kanál M.I. és tudok meleg ételt adni.
Poe fogalmam sincs hogyan áll a hívatlan vendégekhez, de egy éjszakát kibír. Már ha elfogadja a meghívást. Az eső még mindig zuhog, teljesen átázott a kabátom, de a sérüléseinknek sem tesz jót ez. Úgyhogy ideje volna menni. Szóba kerülnek a testek. Eszelős a tartalmi vonzata, amin el is tűnődöm, mert valamikor régen még ez gyilkosságnak számított volna. Ma azonban csak károkozás a díszes polgárok kárára. Szóval ez felvet néhány kérdést vele kapcsolatban, de ezt nem itt fogom megkérdezni tőle.
- Ugyan, felesleges velük foglalkozni. Maximum organikus károkozásért vehetnek elő a zsaruk.
A lány bemutatkozik és az emelkedő kezének körvonala felé emelem én is a kezem.
- Rick Davis.
Ejtem ki az oly ismeretlen, de mégis ismerős nevet. Teljesen biztos vagyok benne hogy ez nem a test gazdájának a neve, hanem csak annak a dossziénak amit ráhackeltek a tudattokra. De még nem volt időm utánajárni ennek. A tenyereink összeérnek, csúszós trutyiban fürödve vállnak szét. Akármennyire is szépíti, ő sincs jó passzban. Aztán jön a következő gyanús kérdés.
- Nem, nem vagyok bíró. És nekem te nem vagy ismerős.
Ó, ez a Radka is egy érdekes állatfaja a magasságosnak, még tisztán emlékszem a hangjára, amikor táncolni hívta ezeket a f.szkalapokat. Most meg felnégyelné őket és tart a zsaruktól. Egy ideig csendben tekintek le rá, aztán egyet gondolva sarkon fordulok.
- Jössz?
Ha sokáig itt ismerkedünk, akkor sz.rrá fogunk ázni. Én mindenképpen megindulok kifelé a sikátorból, és csak akkor szólalok meg ismét, ha látom mellettem jönni.
- Radka. A meghívásom feltétele hogy mesélj magadról! Mit kerestél ilyen későn az utcán? Abban teljesen biztos vagyok hogy nem az vagy, akinek látszol. Ki vagy te valójában?
Tuti biztos nem az egyik küldött társam, mert akkor felismert volna engem és valószínűleg én is őt, ahogy az is bizonyos hogy sokkal öregebb, mint a teste.

Kovacs és Radka

Megkönnyebbültem amikor közölte velem, semmi baja. Az jó. Nagyon jó. Legalább nem kell védenem túlságosan a hátát. Nem mintha így nem vigyáznék rá, de hagyhatom érzékeimet pihenni. Csücsörítem elgondolkodva szám, amikor meghív valami Holló nevezetű helyre. Hogy van ott neki… micsoda? Pislogok értetlenül egy röpke ideig, majd megvonom vállam, mint akinek teljesen mindegy, milyen irányba veszi magát a mai este. Hogy megyünk e valahova, vagy itt fogunk állni az esőben. Hisz jobban már úgysem tudunk megázni.
- Nem tudom mi az a Holló, de ha van ott meleg kaja, valami jó ital akkor mié’ ne - mosolyodom el szerényen - A meleg kaja lehet valami a kívánságom szerint vagy…? - elbizonytalanodom. A meleg kaja lehet bármi. Meleg sült hús valami finommal. Meleg leves. Meleg… kotyvasz vagy meleg nutridrink, amit réges régi időkben egy csőn az orromon keresztül fecskendeztek gyomromba. Ennél az emléknél önkívületlenül, teljesen megborzongtam. Szerencsére az egész úgy nézhetett ki, hogy már kezdek fázni.
Hirtelen körbe nézek, valami hiányzik! Szívem heves kalapállásba kezd. Elönt a hideg veríték, a félelem belém marja gonosz fogait. Fejemet s tekintetemet az összes irányba mozgatom. Keresek, kutatok. S hirtelen meglátom. - Fuh… há’ itt vagy - könnyebülök meg annyira, hogy lábaimat elhagyja az erő. Kissé összegörnyedve teszek két lépést. Lehajolok, a földről először egy hátizsákot emelek fel. Plüssmackó alakját viseli ki már látott sokkal szebb időket is. Egyik pántjánál fogva vállamra huppantom. Majd sokkal nagyobb érzékkel, szeretettel és törődéssel hajolok le plüss nyumiszért. Mocskos, vizes. Legalább olyan állapotban van mint hátizsákom, ha nem rosszabb. 122 évet megélni mellettem s még mindig egészben maradni ritka szerencse.
- Ne félj szerelmem. Már minden rendben van. Ne félj. Itt vagyok - beszélek hozzá mint anya gyermekéhez, ki a paplan alatt reszket a szekrényben bujkáló bubus miatt. Magamhoz ölelem érzékien, hisz nem akarom belőle kinyomni a szuszt. Arcomat fejéhez bújtatom, simítom párszor. Most már rendjén van minden. Helyén van lelkivilágom. Mehetünk tovább.
- Organikus kár? - kérdezem Ricktől, mikor már mellette lépkedek. Mezítelen lábam alatt csak úgy tocsog a víz. Elég vicces hang, de úrrá leszek azon ellenállhatatlan gondolaton, hogy beleugorjak egy-egy pocsolyába. Pedig milyen buli lenne! Itt-ott ránézek. Meséljek magamról? Mégis mit? Hirtelen fogalmam sem volt hol kezdjem, vagy mit mondjak. Nem igazán bíztam benne. Lehet nem zsaru, lehet nem bíró az elmondása szerint, de azért a tapasztalataim óvatosságra intenek. - Nem tudom mit mondjak magamról. Nem hiszem hogy olyan hosszú az életed hogy végig tud hallgatni osztán meg aszt’ a pszicho-horrort szappanoperával megborsozva senki se hallgatná - intek kezemmel a levegőbe. Kezdek fáradt lenni s ez meglátszik beszédemen is. Nincs kedve odafigyelni a szépkiejtésre. Úgy kezdek beszélni, ahogy számnak és elmémnek kényelmesebb. Otthonosabb. Sőt. Nyilván már az orosz akcentus is érzékelhető benne. Nem mintha eddig észrevettem volna. Sőt! Eddig észre se vettem hogy japánul, nem pedig oroszul beszélek. Valahogy nem is furcsállom hogy mindenkivel megértem a nyelvet. Elvégre álmaimban mindenkivel szót értettem. Nem létezik, hogy ez az igazi világ. Egyszerűen nem lehet! Annyira szép, hogy elmém képtelen ezt elfogadni. Hogy időnként még mindig képes megtagadni az igazságot.
- De azé’ egy cigié’ valamit elárulok magamró’ - nézek rá angyali mosollyal. Ha akart tudni valamit, hát fizessen! Az egy dolog, hogy meghívott valami Holló nevű helyre, ahol meleg kaját is kapok, de ki tudja meg e fogja érni. Neki nyilván megéri. Érdekli életem története. Érdekli ki vagyok. S én ezt az érdeklődést ki is fogom szépen használni!

Szinte magától jön a meghívás a Holló-ba, amire azonban a kis alaknak vannak fenntartásai. Megértem. Ő még nem tudja hogy nem tartozik a szokásaim közé bárkit is meghívni. De ő más. Más mit azok, akiket most ismerek és kísértetiesen hasonlít azokra, akiket rég elfeledni óhajtok, de nem megy. Úgy meg aztán főleg nem, ha a sors rögtön szembehozza velem például őt, aki emlékeztet a letűnt korok halovány arcaira.
- Egy M.I. lesz a vendéglátód. Tőle pedig olyan kaját kérsz, amilyet és amennyit csak akarsz.
Tekintve hogy a mai korban embereket klónoznak, az élelmiszer klónozása gyerekjáték. Poe pedig igazán remek házigazda. Kell ezt neki jobban elmagyaráznom? Hirtelen elkezd körbe körbe tekintgetni, így én is ezt teszem, közben azon agyalok hogy most mit keresünk? De mire elhagyná a számat a kérdés, ő már megtalálja. Ezután elindulunk kifelé, és a kinti pislákoló fényben látom mit is ölelget magához.
- Igen. Nem haltak valós halált, a tudattokjuk megvan. Mint ahogy neked és nekem is. Ez a nyuszi a szerelmed? Átvitt vagy valódi értelemben?
Még a kabátomról is pereg a víz, a kölyök mellettem meg úgy cuppog, hogy ebből már koncertet is adhatna. Egyszer végig tekintek rajta, a haját hátralapította az esővíz, a ruhája véres, szakadt és rá van tapadva. A nyuszit pedig úgy szorongatja, mintha az élete múlna rajta. Hát azt hiszem én sem lehetek szebb látvány! Sötét van, nem a lámpák fénye alatt megyünk, szóval nem tűnnénk fel senkinek, de még egy lelket sem látok most az utcán rajtunk kívül. Fel is teszem neki a nap kérdését, de nagyon vonakodik. Aztán persze előáll a póker kártyával. Óh, az a rohadt cigi! Csak emlegetnie kellett! Amióta ebben a testben létezem, egyfolytában harcban állok a nikotin függősége ellen, és egyre fárasztóbb. Történetesen van a zsebemben cigi és öngyújtó, és egy ideje már, amióta meghallották füleim a cigi szót, a hangyák elkezdtek rakoncátlankodni a fejemben. Veszek egy mély levegőt és előkotrom.
- Tessék, vegyél!
Nyújtom oda neki a piros dobozos marlboro-t, aztán amint kivett magának egyet, a következő szál az enyém lesz. A szám közé csípem a füstszűrős felénél, közben az öngyújtót meggyújtom és lefelé tartom neki.
- Egyezzünk meg. Ha te mesélsz magadról, akkor én is magamról!
A sajátomat is meggyújtom miután már ő javában eteti a bagólesőjét. Amit most mondtam azt komolyan is gondolom, meg nem is. Eszemben sincs elárulni neki mindent. Azért most már érdeklődve tekintek rá, vajon mivel áll elő?

Kovacs és Radka

Kihúzom az egy szál cigit a dobozból, de mielőtt szívnák belőle, gondosan megvárom s megfigyelem, hogy Rick is kivesz e egyet, meggyújtja s szív e belőlle. Fura egy fickó az biztos. Hatalmas alkata, még nagyobb kitartása van. Mint egy kiengedett kopó, aki kitartóan követi zsákmányát. Mikor így tesz, jómagam, bár nem túl nagy bizalommal szintén magamba szívom a nikotinnal teli, büdös füstöt. De milyen jól esik! Pupilláim kitágulnak, testem s lelkem nyomban ellazul. Azonnal elmerülnek a régi, csodaszép emlékekben. Mikor Pogoval együtt szívtuk azt a borzalmas cigit, amikor azon az egy szálon osztoztunk, hogy egy doboz minél több ideig kibírjon. Ah…! Arcomra örömteli, igazi mosoly ül ki. Hagyom hogy egy pillanatra ellepjen ama csodálatos emlék. Kiragadjon ebből a világból. S mégis, pár pillanatra rá kifújom magamból a sűrű, szürke füstöt. - Ha nem vagy rendőr, se bíró… - kezdek bele elgondolkodva, sőt még a léptem is lelassul, csak hogy jobban húzzam az időt. Az a Holló nevezetű hely túl jól hangzik egy olyan valaki számára mint én. S ez az alak túl… segítőkész. Bűzlik nekem itt a levegő s bizony nem a cigi teszi. Összehúzom szemöldököm, gondolkodom. S hirtelen, mint akibe belecsapott a villám, úgy állok meg. Magamba fojtom lélegzetem, gondolataim eszeveszetten repülnek szanaszét. Mint egy madár raj, amibe puskával lőttek. - Tudom ki vagy - mondom ki teljes komolysággal amiben érződik a ridegség, ellenszenv. - Te a küldöttje vagy - köpöm ki magamból undorodva. Hát hogy is ne. Máshogy nem lehet. Már tud rólam. Túl rég vagyok itt. Túl sokan láttak. Azok az alakok akik nemrég nekem rontottak csak fekete, egyszerű, néma bábuk voltak. De ő, ez az alak… A Vörös királynő legalázatosabb, legelszántabb alattvalója. S a Holló? Hát így nevezik itt azt a helyet? Nem. Ez csak egy csel. Mint mindig. Mint minden világban.
Arcomra gúnyos vigyor húzódott. Lelepleztem. - Há’ persze. Máshogy ez nem is lehet. Mindenhol, mindig ugyanaz a színdarab. Mindegy hol ébredek. Mindegy mikor ébredek föl. A lényeg mindig ugyanaz. Csak a kulissza meg a színészek néznek ki máshogy - facsarom ki fogaim közt, de nem rettenek meg előtte. Miért is kéne? Miért is menekülnék? Nem szokásom. Ismét szívok cigimből, hagyom számban gombolyogni a kellemetlen ízű füstöt. - A szerelmem a szerelmem. Minden értelemben. De nem hagyom hogy elvegyék tőlem. Nem hagyom hogy bárki is hozzá érjen. Az utolsó aki ezt megtette hosszú, szörnyű halált halt. Is én néztem ahogy kialszik benne az élet. Régen nem láttam anná’ szebb látványt - nevetek fel halkan, ördögien. Nem. Nem kell engem félteni. Különösen nem most. Hogy tudom, még mindig álmodom. Mindenek ellenére még mindig nem ébredtem fel. Ha úgy lenne, testem már rég felmondta volna a szolgálatot. Az a seb, ami tenyeremen nyílt sokkal jobban fájt volna. De itt? Egy pillanatra mintha megpillantottam volna haloványan a fájdalmat. De túl messze volt. S én tudom mit jelent ez: nem igazi. - Eleget montam’ magamró’ a cigié’? - kérdezem gúnyolódva. - Most te jösz, Rick… - suttogom, s nevét úgy ejtem ki, érezze, már rég ismerem az igazit.

Beszívom az első slukkot, s ez a pillanat a test számára maga a nirvána. A belső remegés, a hiányérzet és a megmagyarázhatatlan idegesség jelenléte hirtelen foszlik szerte. Helyét átveszi a megnyugvás. Hát a fene az egészbe! Közben Radka elkezd olyan szemekkel méregetni, mint akinek kinyírták a macskáját. Gyanúsan fel le járnak az apró szembogarak, vág némi pofát is hozzá, hol elgondolkodva, hol szúrós tekintettel. Nem tudom hova tenni, főleg mit kezdeni vele. Párszor odatekintek rá, a szavainak kezdetén meg egyből úgy gondolom hogy én leszek a téma tárgya. Hát nem is kell csalódnom. Megáll, ezért én is megállok és már a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy "mi a jó fene van?", de találkozok a tekintetével. A küldött szóra kijön belőlem a bennragadt füst, fújok egyet oldalra. Ezt meg honnan tudja? Egy ideig meredten bámulom, de a szavai nyomán és látva az egyre izgága szembogarakat, arra jutok, hogy semmit sem tud rólam. Viszont kezd eluralkodni a téboly rajta. Tegyük fel mi van, ha az elmegyógyból szabadult ki?  Az a hang, amit halottam tőle, most meg ez a közjáték, erre enged következtetni. Valóban így volna?
- Tudod, ezzel most nem mondtál újat nekem.
Közlöm vele hogy ez a megállapítás szinte közhely, és ennél többet ért az a cigi. Viszont egyre érdekesebbnek tűnik. Ezek szerint többször is felébredt. Azt nem tudom hogy mindig ugyanebben a testben-e, de az már borítékolható, hogy idősebb, mint amennyinek látszik. Szívok még egyet és elgondolkodva tekintek felfelé, a ránk potyogó esőcseppek társaságában. Már kezd elállni, egyre ritkul a számuk. Megint kifújom, közben ő a nyusziját félti.
- Nem kell nekem a te vizes nyulad! Nincs rá szükségem!
Még egy slukk, közben már azon gondolkodom hogy elindulok és faképnél hagyom gyalogkakukk Nyuszifült, de ő kérdez, én meg erre válaszolni akarok.
- Túl sokat is!
Nem fél bepiszkítani a kezét. Nos, ez már a sikátorban is világos volt a számomra. De ez az arc. Mintha nem is ő lenne.
- Oké. Én nem az vagyok, akinek te gondolsz. Pár hete ébredtem fel ebben a testben. A nevem Rick Davis. Volt pár ügyem a bírókkal, ezért tettek kockába. De egy matu kihalászott onnan, és most neki dolgozom. Ki kell derítenem ki ölte meg. Jelenleg csak azért vagyok itt és járok az emberek között.
Még egy slukkot szívok a cigimből, majd a kieregetett füstfelhő könnyed fátyla alól pislogok az apró termetre, próbálom leolvasni az arcát.
- Kielégítő volt az ismertető?
Még egy slukk és gyakorlatilag el is szívtam a cigimet. Miközben fújom kifelé az utolsó füstfelhőmet, ledobom a földre a csikket és eltaposom a lábammal. Aztán elindulok ismét előre. Vagy jön, vagy nem. Nem kötelező elfogadnia a meghívást. Nekem meg nem kötelező ragaszkodnom hozzá!

Kovacs és Radka

Kicsiny szívem hatalmasat dobbant. Pislogtam, kinyitottam szám, de semmi se jött ki rajta. Se szó, se füst, se hang. Gondolatok? Mikor az előbb azt hittem elszálltak, tévedtem. MOST hagytak el engem. - Nem is tagadja! - hülledeztem lélekben s elmémben csak úgy csengett a néma szó. Teljesen betöltötte az ürességet s mintha pont ez hozott volna vissza minden gondolatot. - Nem. Mindig mikor lelepleztem, soha nem tagadta - ráztam meg fejem, hogy ezt a tényt szilárdá tegyem. További szavai csak jobban kinyomták belőlem a szuszt. Hogy nem kell neki a Szerelmem? S mikor elkezdett magáról beszélni, még jobban belezavarodtam az egészbe. - Ő is olyan mint én? - merült fel bennem azonnal a gondolat melynek egyrészt megörültem, másrészt csak jobban belesodort azokba a vizekbe, amelyeket egyáltalán nem ismerek. Zavarodott voltam. Zavarodott és rémült. Megindult tovább. Minden lépéssel egyre nagyobbodott köztünk a távolság. S minél távolabb volt, annál jobban közeledett felém a magány. Éreztem, hallotam minden lépését hátam mögött. - Valami nincs rendben. Ez… ez nem így szokott lenni… - suttogom magamnak, miközben fejemet enyhén oldalra fordítom, mintha beszélnék valakihez a hátam mögött. Beszéltem is. Iracebeth ott lapult mögöttem. Szorosan. Nem láttam őt, mégis éreztem, tudtam hogy ott van. Szemeim ijedten cikáztak. - Nem lehet hogy ő is… - kezdek bele elég hangosan ahhoz, hogy Rick még halljon. - Tudom! - vágom vissza erényesen, idegesen. - De ez nem lehet. Valami nincs rendben. Valami nagyon, nagyon nincs rendben - hadarom. Vitatkozom. Saját magammal. Saját érzelmemimmel, melyek most az egyszer nem testesültek szavakba. De mégis ott voltak. Beszéltek hozzám. Hirtelen kapom fel tekintetem, Rickre nézek. - Várj! - kiáltok utána reménykedve, majd utánna futok. Pár gyors, mégis apró lépés és előtte termek. Nem állítom meg, lépkedek előtte. De tekintetem nem engedem le róla.
- Hogy érted hogy fölébretté’ ebbe a testbe? - kérdezem értetlenül, miközben az ebbe szót kihangsúlyozom. - Te nem szoktá' a saját testedbe ébredni? Vagy ezt most nem értem. Semmit nem értek abbó’ hogy mi folyik itt! Mindig amikor más álomba ébredek föl’, mindig ugyan az a test. Az álom mindig máshogy néz ki, de mindig ugyanaz. De ez most teljesen más álom mind amilyen szokott lenni. De hogy teljesen más - kezdek bele értetlenül s minél tovább beszéllek, annál jobban hadarok, annál jobban vagyok kizökkenve. - Amikor elaluttam a világ nagyon nem így nézett, ki érted? Az más hogy én amúgy is máshogy szoktam látni meg minden de ez most teljesen más. De nem is ébredhettem volna még föl mert akkor nem itt lennék. Nem így. Vagy… Én… én már nem tudom! - dobom szét karom, könnyek tolódnak szemeimbe. - Aszonták nekem hogy nagyon sok éves vagyok de… de ilyen egyszerűen nincs! - csuklik el hangom, nagyokat és gyorsan pislogok. Hatalmas gombóc van torkomban. - Muszáj hogy ez megint egy álom legyen úgy mint az összes többi amikbe fölébrettem amikor kinyitottam a kaput és átmentem rajta. M-muszáj m-mer a-akkor… - vonom meg vállam. Nem. Az agyam egyszerűen képtelen ezt az egészet feldolgozni. Túlságosan rémisztő még nekem is. Nyuszimat szorosan ölelem magamhoz, egész testemben remegek. - Én… én csak föl akarok végre ébredni - nyögöm ki magamból immáron sírva. Lépteim megakadnak. Szabad kezemmel hajamba markolok, fogom saját fejem. Becsukom szemem. - Kérlek engedj ki innen. Má’ nem akarom megint eszt játszani. Eligem van ebbő’! Kérlek. Kérlek! - kuporodom össze a földön zokogva. - Má’ túl sokáig alszok. Má’ nagyon sokáig. Olyan nagyon, nagyon sokáig…

Valamit motyog a hátam mögött, az elejét még hallom is érthetően és magamban konstatálom hogy bizony valami nagyon nincs rendben ott! Aztán hallom az apróbb léteit tompán, mellé társulva felcsendül a hangja. Mondjuk amúgy sem indultam neki gyorsan, így simán beér. A következő pillanatban már itt lépked mellettem. Várható volt hogy kérdezősködni fog.
- Pontosan úgy értem, ahogy mondtam.
Nem hagyja annyiban, láthatóan zavart és az én kijelentéseim magammal kapcsolatban, hát nem segítik a tisztánlátásban.
- Sosem ébredtem fel előtte. Azt hiszem a régi testem már sosem lesz meg, mert meghaltam. Ez pedig az új, amibe nemrég felébredtem.
Közben zagyvál tovább álomról, meg ébredésekről. Nekem se világos.
- Tehát többször is felébredtél mindig ugyan ebben a testben?
Bár hogy ezelőtt se álmodott, na ezt nem merném rávágni. Egyre nagyobb a köd körülötte, amely megerősíti az amúgy is rejtélyekkel övezett kilétét. Pedig azt hittem ezidáig, hogy csak én lehetek ennyire kiváltságos. Most már butaságnak tűnik. És talán lehet hogy ebben a tekintetben tényleg ostoba vagyok. Szemmel láthatóan ez az egész felzaklatja lelkileg.
- Hidd el, amikor én elaludtam szintén nagyon más volt a világ.
Egészítem ki a mondatát, mintegy megerősítve hogy nah, ezt aztán k.rva jól látod! Mégsem elég ez neki, könnyek szöknek a szemébe és bár a kijelentése szintén nem lep meg, úgy tűnik ezt ő sehogysem tudta feldolgozni még.
- 95 éves múltam. Számításaim szerint több mint 50 évet aludtam. Úgyhogy van!
Hamarosan egy kisebb tragédia körvonalazódik előttem, lavinaként söpörve végig az apró termeten. Most már értem miért ilyen "fura". Lassítunk, így én is lépést tartok vele. Aztán meg is állunk. Összerogy. A zokogása feleleveníti azt a régi emlékképpet az ebédlőben Rei-el. Mintha csak őt látnám. Pedig az érzelmek már rég nem részei az életemnek. Vagy tán ebben is tévedek, mint oly sok mindenben eddig? Őszintén szólva egyáltalán nem hagy hidegen a földön sírdogáló Radka ezek után. Mellé lépkedek és leguggolok, megérintve a vállát.
- Nem alszol. Ébren vagy. Ez a valóság.
Persze mantrázhatnám még napestig, azonban idő kell neki hogy egyáltalán felfogja.
- Gyere!
Átkarolom ezzel is segítve neki a talpra állást, de ha végképp nem megy, akkor egyszerűen csak az ölembe veszem, felemelve a földről, már ha haggya. Azután vagy így, vagy pedig úgy hogy jön mellettem, megtöröm a kínos csendet.
- Akkor ezek szerint azt sem tudod ki volt az a szívtelen, aki ebbe a nájlonzacskóba burkoltatott bele?
Gondolok itt a testére, mert hát ebben létezni, élni, bűntetés. Szerintem.
- Egészen pontosan hány éves vagy? Öregebb, mint én?

Kovacs és Radka

Szavai úgy hatoltak belém, mint ezernyi jéghideg, éles fullánk. Átszúrták minden porcikám, minden sejtem. Fagyot, ürességet hoztak magukkal. Szétáradtak bennem akár a méreg. S én csak egyre jobban éreztem, mily apró, mily tehetetlen vagyok. Lelkem el akarta hagyni ezt a testet. Búcsút mondani ennek az istentelen világnak. Mégis az egész olyan volt, mintha az élet körülöttem csak folyna s engem nem ragadt magával az ár. Elfolyik körülöttem, s én csak nézem, figyelem az egészet valahonnan messziről. Mintha közöm se lenne az egészhez. Mintha ez az egész nem is az én életem lenne hanem valaki másé s én csak figyelek, várok, hagyom hogy úrrá legyen rajtam az üresség. Hagyom, hogy minden elmúljon. S mikor már azt hiszem, szárnyra kaptam, végre elillantam, jött az érintés mely ismét visszahozott a valóságba. Az érintés, mely hirtelen az egyetlen biztos pont volt a semmiségben. S én beléje kapaszkodtam. Megfogtam, visszatértem. Arcom felemelve néztem arcába. Fürkészve minden vonalát, minden apró vonását. Szemeit nem kímélve, mégis rajtuk nem maradtam sokáig tekintetemmel. Visszahúztam azt, hisz lassan belém öntődött az a fájdalmas felébredés. Az igazság, mely elfogadása túl fájdalmas, mégis világosságot hoz. A felismerés.
Hagytam hogy kezei körém fonódjanak. Hagytam hogy erős kezei felemeljenek. Oh, mily nagyon vártam eme pillanatra! Mikor a reménytelenség legmélyén fekszem, akkor jöjjön valaki, ki felemel engem. S abban a pillanatban összerogyott arcom kivirult. Fényt hozott magával. Reményt. Aprót, de mégis. - Miért zuhanunk a mélybe? - kérdeztem tőle halkan, de nem hagytam hogy válaszoljon. Felsóhajtottam fáradtan. Egyik kezem vállai s nyaka köré helyeztem, hogy jobban beléje kapaszkodhassak. Orromba csapott illata, mely fél pillanatra teljesen megbabonázott. Csodaszép, magukkal ragadó emlékeket ébresztett fel bennem. Olyanokat, melyekről azt hittem, már rég a feledésbe süllyedtek. Fejem vállára hajtottam, hogy még jobban érezzem. Tudtam, ő nem az eredeti illat tulajdonosa. Ő nem az a személy, kit felidézett bennem. Mégis elfogott a régi, már szinte elfeledett biztonságérzet. - Az illatod emlékeztet egy szívemnek kedves személyre - suttogtam oly hanggal, melyből érezni lehetett a végtelen szerelmet, odaadást. Ismét sóhaj. Ezúttal egy azok közül, amelyek elaltatják a régi, szép emlékeket és az elmét arra kényszerítik, hogy odafigyeljen az igazi, valós világra mely körbeveszi.
- Öregebb vagyok mint te. Sokkal… öregebb. Nem tudom, hogy rajtam kívül van e még valaki ezen a világon, aki öregebb lehet - mosolyodom el ironikusan. Persze hogy lehet. Ha én itt vagyo, Pogo is itt lehet. S azok, kiket szeretek. Csak… meg kell őket találnom. Tudnom kell, hogy élnek e. - Az én ébredéseim kicsit összetettebbek mint a tied. A lényeg az, hogy én amikor sokadjára fölébrettem, akkor mindig más álomba. Emm… - nem tudtam hogy magyarázzam el neki. Aki nem élte át, gyakran nem is érti meg. - Mondjuk úgy hogy… képzelj el egy történetet amit mindig máshogyan mesélnek el. A lényeg ugyanaz, a szereplők szintén, csak máshogy néznek ki, mások a kulisszák. Én ezt a történetet hívtam világoknak. Mindig ugyan azt álmodtam, csak mindig máshogy. És amikor az álom véget ért, jött a másik és másik. Mindig mikor másik álomba voltam, olyan volt mintha más világba ébredtem volna föl. De valójában mindig aludtam. Érted? - néztem rá kissé aggódva, hogy a magyarázatom kaotikus, értelmetlen. - Aztán most… most úgy látszik a valóságba ébredtem föl. Csak nem tudom hogy mi teljesen az igazi és mi nem. Néha… nem… nem tudom megkülönböztetni - rázom meg fejem kissé, miközben magam elé nézek s mégsem nézek sehova.
- De azt hiszem kezdem az egészet érteni. Utojjára’ arra emlékszek hogy voltam valahol. Egy helyen ahol kísérleteznek rajtunk. Egy… szigeten. Sokan voltak. Legalább is szerintem sokan - vonom össze szemöldököm, ahogy igyekszem visszaemlékezni. - Ha akkor tudtunk gondolatokat olvasni az után, hogy olyan kis izét raktaj a fejünkbe… - harapok alsó ajkamba. Forognak az agytekervények. - Akkor mié' ne élhetnénk… örökre - lehellem ki magamból elborzadva. Már magától a gondolattól is teljesen libabőrös leszek. - De aztán elmenekültünk. Sikerült… megszöknünk. Tudom hogy kerestek minket és… - elakadt szavam. Az emlékek nem akartak jönni. Eltűntek a sötét fátyol mögött. - Azt hittem hogy mikor elkaptak, megint csak eltattak. Pont úgy mint megannyi máskor előtte. Hogy csak túl hosszúak az álmaim. Má’ régebben is azok voltak, de most valahogy… - vonom meg vállam. - 122 éves vagyok - esik ki belőllem nagy nehez hosszas némaság után. - És má’ nem akarok ámodni’. Má’ nem…

Akaratlanul is elmosolyodom a megállapításra, noha ez nem az én szagom. Csupán a test szaga. Vagyis illata. A karjaimba vettem, így lépkedünk lassan, csendben, közben ő válaszol a kérdéseimre.
- Ha te és én is itt vagyunk. Akkor miért ne lehetnének még mások?
Teszem fel neki a kérdést. Nem hiszem hogy Radka egy volna közülünk. Bár biztosra sem vehetem a nemet, de az igent se. A szavaiból, a gesztusaiból az árulkodik, amin már egy ideje gondolkodom.
- Te is keresel valakit?
Befordulok a következő utcasaroknál. Messziről látszik az alváros egekig szökő tornyainak komor sokasága. Nagyjából tíz percre lehetünk. Persze ilyen sérülésekkel lehet tovább fog tartani, mire eljutunk a Hollóig. Nagy beleéléssel magyarázza el nekem az ébredéseit.
- A múltban én is sokszor kerültem más testébe. A vezetőnk fel akart minket készíteni a legrosszabbra is. Akkoriban még megvolt a saját testem. Őszintén, sosem gondoltam arra az eshetőségre, hogy mi lesz majd nélküle. Merőben szokatlan...
Elgondolkodva meredek az utca pislákoló fényeinek tükrére. Radka elmondása alapján és amit eddig tapasztaltam tőle, valóban nehezen tudja megkülönböztetni a valóságot az álomtól.
- Az álomban ha eltöröd a lábad és felébredsz, a valóságban nem történt meg. Minden, ami az álomban van, a valóságban nincs. Fel tudod ébreszteni magad, ha olyan dolgot teszel, ami sokkolhatja az idegrendszered és ezáltalál felébredsz.
Talán hasznos lesz neki ez a kis infó, bár azt sem szeretném, ha kinyiffantaná magát, mert azt hiszi még mindig alszik. Bár most úgy látom felfogta. Ez a valóság. Egy ideig csendben hallgatom a beszámolóját a kisérletekről, meg a szigetről.
- Nekem ez úgy hangzik, mintha rajtatok tesztelték volna a tudattokokat. Vagy mást is?
A többi eléggé ködös. Hiszen állandóan elaltatták. Csoda hogy még emlékszik valamire is!
- És még te neveztél engem..öregnek?
Úgy teszek, mint aki megdöbbent, pedig nem. A szemem meresztgetése után aztán kedélyesen felröhögök. Sejteni véltem, mondjuk arra nem számítottam hogy idősebb lesz nálam.
- Azt hiszem, a te hova tartozásod csak úgy tudod kideríteni, ha elindulsz a legrégebbi emlékeden. Poe segíthet ebben. Ha kiderül hol tartottak fogva, később felkeressük a helyet. Mit mondasz?
Kicsit küldött szaga van a dolognak, ami számomra is érdekes lehet. Valaha Ő is nekik dolgozott. Bár azt kétlem hogy a kísérletek az Ő jelenlétével zajlottak volna. Valószínűleg akkor már nem volt velük. Szeretném ezt hinni, de a valóság mindig sokkal zavarba ejtőbb és sötétebb, mint a téveszmék, vagy az álmok.
- Persze előtte valahogy ki kell szabadulnom a matu ellenőrzése alól, de megoldom. Csak legyen meg az, aki fejbe lőtte!

Kovacs és Radka

Kezdem egyre jobban élvezni azt, hogy kezein hordoz. Egyre jobban merülnek fel bennem azok a szép emlékek, melyeket még nem olyan rég átéltem. Mármint… “nem olyan rég”. Jó 101 évvel ezelőtt igaz, mégis annyira gyorsan pergett le, mintha az a 21-i életévem csak tegnap lett volna. Oly közel s mégis oly távolinak tűnt ez az idő. Mintha csak karnyújtásnyira lenne, mégis túl rövid hozzá a karom s minél jobban nyúlok felé, annál jobban elhúzódik tőlem. Elgondolkodva harapok alsó ajkamba, még szemeimet is lesütöm. Hagyom hogy szavai átitassák gondolataimat.
- Ha mi ketten itt vagyunk, akkor mások is itt lehetnek. Ez szent igaz. Csak ahogy mondtam szerelmem… Más kulisszák, de a lényeg mindig ugyanaz - merülnek fel elmémben gondolataim, melyeket Iracebethnek szánok. - Más test, de a lélek marad - suttogom hirtelen magam elé, miközben még mindig saját gondolataimban úszok, s észre sem veszem, hogy ez az egy mondat kiszökkent a világra. Apró mosoly húzódik arcomra. - Igen. Most má’ értem - bólintok. S valóban. Megértettem az egésznek a lényegét. Az álmok, a színpadi játék melyet ezerszer és ezerszer el kellett játszanom nem volt más mint üzenet. Tanítás. Egy olyan valami, amit az ember csak idő után ért meg igazán. Rick szavait ennek köszönhetően csak félig érzékeltem. Szintúgy mint jelenlétét.
- Huh? - nézek rá hirtelen kérdőn, megszeppenve. Csak most döbbenek rá, hogy jó lenne neki válaszolni. De miket kérdezett pontosan? Mit is mondott? Az agytekervények nyikorogtak, nem forogtak túl segítőkészen. Mégis valahogy válaszképes voltam. - Mindenki keres valakit. És aki nem, az vagy megtalálta, vagy hazudik - vonom meg vállam teljesen természetesen. S ebben a mondatban talán több igazság lapul, mint szeretnénk. - Sajnálom hogy más bőrébe kölött bújnod és hogy ez most nem… tudod… olyan hogy átérzed más érzelmeit meg ilyesmi hanem tényleg fölvetted a bőrét - nézek rá sajnálkozva. Nem tudom elképzelni milyen érzés lehet. Majdnem kicsúszott a számon, hogy milyen jó nekem, mert a sajátomban ébredtem. Akkor is, ha nem érzem magam benne túl jól. Sebaj. Világ életemben nem éreztem magam jól saját bőrömben. Mindig furcsa volt, érdekes. Így ez az érzés felébredésem után egyáltalán nem lepett meg.
- Tudom hogy ha eltöröd az álomba a lábad akkor a valóságba ez nem történik meg. De akkor is ez itt - bököm meg párszor ujjammal enyhén homlokát - … hatalmas úr. Annyira nagyon, hogy képes elhitetni a testtel azt, ami nem igaz. Ha az álomban valami fáj, nagyon fáj, akkor a test úgy képes reagálni, mintha igaz lenne. De közben nem. De ha megtanulsz uralkodni rajta, akkor senki és semmi a világon nem képes bántani téged odabent mert az a te világod és te uralkodsz. Te alakítod a szabályokat. Nem más. Ezért szeretek ott bent lenni. De néha annyira nagyon túl jó, hogy az ember elfelejt igazán élni mert az igazi világ itt kint van. Akkor is ha gyakran egy kalap kutyasz*rt se ér - nevetek fel vidáman. Nem. Egyáltalán nincs édes, kellemesen cincogó hangom mint ahogy azt valaki várná. Nevetésem hangos, mély. S hiába nevetek jókedvűen, mégis úgy hangzik, mintha én lennék a gonosz boszorkány az erdő közepén ki megesz mindenkit, aki arra megy.
Összehúzom szemöldököm mikor valami tokról beszél. Kezdem elveszíteni a fonalat, ami után szaladok, hogy ismét elkapjam. - Umm… rajtam… - kezdek bele hirtelen akaratlanul. Hangom elcsuklik, nehezen nyelem le azt a hatalmas gombócot, ami torkomban alakult. Párszor gyorsabban pislantottam mint egyébként. Mindig csinálom, amikor nem érzem magam jól. Plüss nyuszimat jobban magamhoz ölelem, belőle igyekszem bátorságot, összeszedetséget nyerni. Elvégre 101 éve történt. Mégis maga a gondolat olyan erős, fájdalmas emlékeket hoz fel, mintha csak tegnap történt volna. - Nem igazán akarok oda vissza menni. Se így, se máshogy. Jó hogy nem vagyok ott és jó ha nem leszek ott - nagy erőfeszítésembe kerül hogy uralkodjak magamon. Minden egyes szót görcsösen ejtek ki. Saját számat már kényszerítenem kell. - É-én csak meg akarok valakit keresni és ha lehet a-akkor eltűnni ebből a világból. E-elmenni valahova nagyon-nagyon messzire a-ahol nyugodtan lehetek végre - nyögöm ki magamból melankólikusan. Ó igen. A vágyam. Ez az egyetlen vágyam. Végre meglelni nyugalmamat. Végre azzal lenni aki számára az egész világot jelentem és mellette meglelni helyemet a saját életemben.
- Ha gondolod, segíthetek megtalálni azt a matut vagy ki vagy mit. Nem vagyok semmiben valami jó de azért nem félek. El tudom egész jól terelni a figyelmet meg ilyesmi. Asztán meg van orrom az emberekre - bököm meg kicsit orromat, most már vidámabban. Hangulatom kezd változni amiről az arcomon lévő szende mosoly árulkodik. - Megérzem az illatukat. De nem a testük szagára gondolok. Azt könnyű lemosni meg megváltoztatni. Én érzem a személyiségük illatát. Azt nem tudja senki magáról lemosni, meg sehogyse megváltoztatni. És amikor azt mondtam hogy olyan az illatod ami nekem kellemes, nem a szappanodra gondoltam - nevetem el magam ismét, jóízűen. Máshogy nem tudom neki meghálálni az esetleges segítséget. Már így is adósa vagyok azért, hogy segített megállni amaz alakok támadását. Most pedig mint egy hősies lovag, úgy visz engem karjaiban egy jobb helyre. - Úgy gondoltam, hogy emlékeztetsz valakire, aki nekem nagyon fontos. Szintén sebhelyes, erős, komoly a tekintete. De a szíve! A szívetek az lágy - cuppantok egy puszit az arcára.

A reakciójából és a szavaiból kihallatszik a felismerés. Jó, mert ezt akartam neki elmagyarázni. Bár honnan tudhatnám ennyire biztosan hogy tényleg nem én vagyok az akit ő keres, amikor még azt sem tudom ki ő? Igaz, bemutatkozott. És a neve nem ismerős. A története szintén, noha tartalmaz olyan elemeket, amiket valaha magam is átéltem. Őrültnek néztem, mikor én is az vagyok. Vagy látni vélem az alakját Joy-nak, vagy hallom a hangját és emiatt szaladtam be a sikátorba is. Bolondok vagyunk. Talán nekem is elment már a józan eszem ennyi év alvás után. Az elmélázásomat Radka hangja töri ketté.
- A pasas láncdohányos lehetett. Nekem kell leszoktatnom!
Jelentem ki felháborodva. Persze nem Radka mondandóján akadtam ki, már amióta ebben a testben vagyok, idegesít. Biztos nem érzi ennek a súlyát, csak nekem kell cipelnem. Amíg ebben a testben vagyok. És nem tudom hogy ez örökrét jelent, vagy pedig csak pár évet..netán pár hónapot? Radka elkalandozik.
- Rengetegszer voltam a VR-ben. Pontosan tudom, miről beszélsz. Sőt!
Elhúzom a számat, bár most kivételesen nem nevetek vele.
- Mindenhol te irányítasz, csak akarnod kell.
Nem is oly rég a sikátorban, egy csövest akartak elzavarni. Aztán meg akarták ölni, mert azt hitték könnyű lesz. De ne is szaporítsuk tovább a felesleges szavakat. Érzem hogy kezd zsibbadni a karom. A vérem már rég megalvadt, de azért jutott belől bőven az ingem ujjára, amitól csúszós és nedves. Kezdek fázni is, hiába állt közben el az eső. Néha összekoccannak a fogaim.
- Én megértem. De honnan tudod hogy nincs ott? Mi van, ha ő még mindig alszik?
Teszem fel a jogos kérdéseket. Bár én nem tudom azt, amit ő. Így meg...nyilván csak feltételezésekre hagyatkozhatok.
- Mindenesetre ha téged nem, engem érdekelne a hely. Ha másnem, akkor egyedül megyek el oda!
Szögezem le végül, függetlenül attól ő hogyan dönt. Ennyivel igazán meghálálhatná a segítségem. Egy kis ideig csendben vacogva megyek vele a karjaimban tovább, aztán felcsedül a hangja.
- Szóval mielőtt nyugdíjaztatnád magad, még azért segítesz az öreg barátodnak?
Mosolygok rá, érdeklődve követve az arcának mimikáját.
- Arra nem is gondolhattál. Körülbelül egy napja hogy utóljára fürödtem. Pontosabban tegnap délután, amikor kiengedtek a többi visszatérővel. Teljesen biztos vagyok benne, nem a szappanom illatát érezted!
Nem értem. A tudattokoknak van illata? Vagy ez valamiféle női intuició? Meg vagyok áldva vele! És még nem végzet. Miután közli velem hogy ő gyakorlatilag egy kétlábon járó feromon detektor, elkezd a pasijához hasonlítani. Az elmondása alapján és ahogy beszél folyton róla, más nem lehet. És nagyon úgy tűnik, a kinézete megegyezik ezzel a testtel. Majdnem rávágom az én meglátásom, azonban belém folytja a szót egy puszival. Kedves, törődő csók éri az arcomat.
- Csak azért van rajtam sebhely, mert behúztak párat. Rémlik?
Morgom beletörődve. Azt hiszem amíg nem találjuk meg a pasiját, addig engem fog annak nézni. Bár a mostani beszélgetésünk nyomán él a remény az ellenkezőjére. De a nők hajlamosak szentimentálisnak maradni. Közben meg én sem tagadhatom, hogy régen kaptam ilyen csókot. Semmihez sem hasonlítható.
- Tars ki még egy kicsit. Mindjárt ott vagyunk!
Amúgy tényleg mindjárt odaérünk, már látom a hatalmas, bíborvörös feliratot a házak alakjai között.

Kovacs és Radka

Nem igazán értettem Rick hirteleni dühét. Én bántottam volna meg valamivel? Kissé zokon veszem, de hamar elalszik bennem ez az érzés, mikor megértem, nem rám haragszik hanem a testre. Láncdohányos? Ezek szerint Rick soha életében nem szívott cigit? Igaz, én se voltam valami nagy füstös, de néha-néha azért jól esett az az egy szál cigi. De ugyan úgy jól esett volna helyette más is. Csoki, vagy egy pohár jeges tea. Soha nem szívtam azért, mert a test hiányolta volna a nikotint. Egyszerűen csak… néha jól esett. - Azt ugye tudod, hogy ha nem akarsz, akkor nem kell rágyújtanod? Hova jutnánk, ha a test uralkodna fölöttünk? - pislogok rá kérdőn, de sejtelmes mosolyom elárulja, nem hiába mondom neki mindezt - Én szivesen elpártolom azt a doboz cigit amid még maradt. Aztán tudod hogy van… ha nincs, nincs mit szívnod. Ez olyan amikor valaki le akar fogyni. Nem veszed meg, nem zabállod meg, nem hízol meg - kuncogok el szerényen. Noha kötve hiszem, hogy pont én fogom őt ettől a rossz szokástól megszabadítani. Elvégre jó magam is függő vagyok. Akkor is, ha nem szívesen vallom be. Csak épp mást szoktam hiányolni, mint a cigit. További szavain ismét csak mély gondolkodásba csöppenek. Hagyom, had beszélje ki magát. Így jobban fontolóra tudok venni mindent, ami körülöttem zajlik s jobban össze tudom rakni az utat célom felé.
- Szóval akkor mi… barátok vagyunk? - nézek rá meglepetten, mert ez a mondat bizony nem hagy hidegen. Barát. Egy számomra már-már idegen fogalom. Számomra már-már ismeretlen személy. Hány embert tudhattam barátnak rövid, de annál borzasztóbb életem során? Tán egy kezemen is meg tudnám őket számolni. Szívem ennél a mondatnál nagy örömében vet pár bukfencet, de a múlt komorsága mégis fájdalmas késeket döfköd belém mindeközben. A kettős érzelmek viadala kiülnek arcomra. - Lehet hogy a többi barátom is itt van? Csak meg kell őket keresnem? - fordul meg fejemben, ezzel nem kis reményt hozva életembe. S ezt a reményt féltve zárom tenyerembe, hogy megőrizzem. Hisz még teljesen meg se született, már előjöttek az árnyak, elakaparintsák tőlem. A kételyek, melyek szét tudják cibálni, melyek daraobrak tudják törni és még nevetnek is rajta. - Nem tudom, hogy pont velem jó ötlet e barátkozni hogy őszinte legyek. Nem mondom hogy nem esik jól… én csak… - húzom el szám kellemetlenül - Életveszélyes a barátomnak lenni mert tőlem csak úgy megy el valaki, ha meghal - mondom halkabban, de annál őszintébben. S valóban. Egy barátomat már elveszítettem. Hátat fordított nekem s az életével fizetett. El akartam engedni, de Iracebeth nem felejt, nem enged csak úgy el tőlünk senkit.
- Perszehogy segítek neked. Ne is kérdez ilyen hülyeségeket. Elmegyek veled arra a helyre aztán meglássuk mit talállunk vagy nem talállunk ott - vonom meg vállam, mert azért a félelem meglejent. Mi ha ő elmegy és sikeres lesz? Én pedig motoszkálhatok tovább vakon a sötét világban csak azért, mert nem próbáltam meg? - Az istenek vigyázzanak a lelkedre, ha nélkülem mész! - jelentem ki komolyan, mi talán mosolyogtatóan hat. Orrába pöckölök, melyen keresztül húzódik az egyik sebhelye. - Rémlik. Persze hogy rémlik - forgatom meg szemeim. - Nekem is van - emelem fel tenyerem, melyen keresztül hasított a kés. Hatalmas hegem lesz ott, már most tudom. - Hmh… lenyűgöző hogy még mindig találni olyan helyet, ahol nincs sebhely - tűnődöm el magam felett. S valóban. Arcomon és lábaimon kívül mindenhol található. Csak épp ebben a pillanatban nagyon jól takarja bolyhos, nyuszis ruhám mely térdemig ér s ujjai oly hosszúak, hogy sajátjaim alig érnek ki rajta. Kiváncsi vagyok, hogy a nyakamon lévő hegek már el e tűntek vagy sem. Utoljára pirosan pislákoltak mint egy szoros nyakék. Kellemetlen emlék, amelyet búcsúként kaptam a régi világtól mikor utoljára láttam. Tökörhöz még viszont nem volt szerencsém, hogy megnézzem. S most hosszú, sűrű hajtincseim csiklandozzák nyakam minden porcikáját.
- Én kibírom, ne miattam aggódj. Csak te bírd ki, hisz te hurcolsz engem, nem én téged - juttatom eszébe. Persze nekem így kényelmes. Hordoztatni a fenekem. - Legalább nem fognak fájni meg vérezni a lábaim ami jó. Nagyon kellemetlen összetört üvegen járkálni - sóhajtok fel. Szavaimat inkább saját magamnak címezem mint neki, de nem zavar hogy ő is hallja. Ez a város tele van összetört üveggel. Szilánkokkal, amelyeket néha nem tudok kikerülni, se átlépni vagy átugrani. Néha egész utcák vannak velük megtelve, de senki sem törődik velük, mert csak az én elmémet piszkálják. Csak én nekem vannak szánva.
- Te figyelj…! - bököm ki hirtelen megszeppenve s ránézek. - Montá’ valamit valamilyen MI-ről meg tokokról meg VR-ről meg ilyesmi. Azt el tudod nekem magyarázni? Mert hogy annyira nem értettem hogy mit beszélsz, hogy nagyon - már egy ideje ott motoszkáltak ezek a dolgok az elmém hátterében s alig várták, hogy teret kapjanak. Eljött hát az idő megtudni, mit is takarnak ezek a dolgok. - Na meg ki az a Pó és mi az a Holló? Azé’ hogy most barátok vagyunk még azt nem jelenti azt, hogy becsukom a szemem aztán vihetsz ahova akarsz! - elővigyázatosság. Pont arra intem most magam. Vigyáznom kell az emberekkel. Igaz Rick nem bűzlik, fura mód bízom benne, de nem szeretnék vakon menni oda, ahova nem tudom mi vár rám. Még a végén teljesen hülyének néznek és azt a szégyent nem szeretném tapasztalni. Nem mintha máskor IQ bajnok lennék. A Hollóról pedig csak egy dolog jut eszembe. A film, amit egyszer Pogoval néztünk s egy nap hogy meglepjen, pont úgy öltözködött be, mint Eric.

Van igazság a szavai mögött, de erre magamtól is rájöttem.
- Valóban. Mielőtt kikötöttem a sikátorban, egy bárban voltam és ott kaptam a cigit.
Utána meg a kurvától az öngyújtót a motelben. Hüm. Nálam maradt. Lenyúltam tőle! Szélesen elmosolyodom erre a felismerésre és lefelé tekintek.
- A tiéd lehet. Nekem nem kell, ahogy mondtad!
Azt már nem teszem hozzá hogy az ő testében több kárt nem okozhat. Nah meg az én mostani burkom ahogy megérzi a nikotin szagát, onnantól kezdve eljön a pokol és hiába ha én magam nem akarok rágyújtani! Idő közben témát váltunk. A felcsendülő hangja a szó súllyával csap le rám. Barátok. Ebben a világban lehet bárkinek is igaz barátja? Elnézve az arcát, neki sem jelent feltétlen boldogságot. Mondjuk nem is ez a cél.
- Próbáljuk meg.
Jelentem ki egyszerűen. De kisvártatva Radka folytatja.
- Ó! És miért is?
Most már érdekel. Nem mintha engem ennyire félteni kellene. Megvárom a választ, csak azután fűzöm hozzá a magam részét.
- Velem sem életbiztosítás barátkozni. Jól fontold meg!
Mi ketten pont annyira vagyunk veszélyesek egymásra, mint bárki más ránk. Megemlítem neki hogy én bizony elmegyek megnézni azt a helyet. Erre felbátorodva megfenyeget!
- Ami nem öl meg, az b.ssza meg magát!
Persze nem bírom ki mosolygás nélkül. Bár még mindig nem tudom eldönteni hogy Radka mennyire lenne veszélyes rám. Azzal viszont pontosan tisztában vagyok, én mennyire vagyok veszélyes rá. És emiatt óvatosnak kell lennem. Tekintve hogy a kezén éktelenkedő sebet mutogatja, muszáj vagyok megjegyezni.
- A sebforrasztó szintetikus testen tökéletes munkát végez.
Mindennek van előnye és hátránya. De a szintetikus minden előnye ellenére is egy börtön. Annak gondolom. A beálló kisebb csend aggodalommal tölt el, ezért is mondom neki hogy tarson ki. Sok vért vesztett és még fog is, mire odaérünk. Csak pár perc már. Rendre rá megint felcsedül a hangja, és a komisz ábrázata az én arcomat fürkészi. A kiejlentésére nem tudok mit modnani, eszembe se jutott miért nincs rajta cipő. Nincs neki egy normális cipője? Nem is tudom miért akarok bármi normálisat, mikor egyikünk se az!
- Igen.
Azt hiszem az jó ha beszél, addig is tudom hogy magánál van.
- Mesterséges intelligencia. A tok pedig a tudattok. Nyúlj hátra a tarkód alatti részre! Érezni fogsz egy vastagabb dudort. Ott vagy te! Amíg azt nem pusztítják el, nem tudod örökre lehunyni a szemed. A VR, pedig a virtuális valóság. Manapság azt használják az emberek örömszerzésére, vagy kínozására. Jól lehet benne vallatni, mert többször meg lehet ölni a célszemélyt, aki olyan borzalmas kínokat él át, hogy hamar dalolni fog.
Nem tudom mennyit fog fel belőle, de majd belejön. Aztán megint mosolyoghatnékom támad, amikor kijelenti hogy ő bizony nem jön ám el velem minden elővigyázatosság nélkül.
- Ezzel egy kicsit elkéstél és különben is! Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél!
Vágom rá aztán tök komoly ábrázattal, mert valóban elkésett. Ebből tanuljon!
- A Holló egy M.I Hotel, Poe pedig maga az M.I benne. Nézd!
Megállok egy pillanatra és a távolba bökök a fejemmel. Már tökéletesen kivehető a kétszintes épület, a bíborvörös felirat és felette a holló alakja is. Az épület eleje szabad, nem áll ott senki. Nem várja senki, ebből gondolhatja hogy nem csapda, nem a halálba viszem. Újra megindulok.
- Van még körülbelül két perced, hogy meggondold magad! Utána már reklamációt nem fogadok el!

Kovacs és Radka

Pislogtam. Csak pislogni tudtam mindarra, amit mondott. Minden egyes szavát felfogtam, de mégsem. Eljutottak hozzám, de az agyam nem volt olyan mint a szivacs és a szavak nem voltak olyan mint a víz. Nem szívódott fel semmi. Szemeimet egyre jobban, egyre nagyobbakra kerekítettem, mígnem majd ki estek piciny fejemből. Lassan emeltem fel sebes kezem s irányítottam tarkóm mögé. Hajam s kapucnim alá. Nem sok akarattal. Sőt! Mikor már majdnem hozzáértem volna a dudorhoz, kezemet hirtelen visszarántottam. Nem akartam megérinteni. Nem akartam érezni. Régen, nagyon régen sokminden volt testembe rakva és sokminden is vettek ki belőlle. De ez most mégis valahogy más volt. Egy valamibe voltam zárva. A test nem volt igazi test. Vagy mégis? Minél jobban döbbentem rá az igazsgágra, annál jobban fagyott le agyam s annál jobban próbáltam magamnak bemesélni, hogy ez is csak egy hülye álom, mint a többi. De mégsem.
- Lélegezz - suttogtam magamnak szinte könyörgő hangon mivel éreztem, ezt a dolgot valahogy elfelejtettem. Mindig elfelejtek lélegezni mikor megkörnyékez a rémület. Halovány arcomból még jobban kifutott a vér s én már úgy festettem, mint egy hulla. De mégsem, csak arcomba volt az egész írva. Jól lehetett olvasni tekintetemből. Sebesült kezemet szemeim elé helyeztem. Kémleltem, figyeltem minden oldalról. - De ugyan úgy vérzek meg minden - állapítottam meg csendesen, visszautasítóan. A visszautasítást viszont az utolsó reményből raktam össze mely még mindig ott volt valahol és suttogta: csak álmodsz! - Eddig is gyakran furán éreztem magam a saját testemben. M-meg most is… - kezdtem bele, bár a szavakat inkább magamnak intéztem. - E-ezért nem éreztem azt, hogy valami nincs rendben. És amikor igen, akkor csak a gyógyszerek hiánya… ami nem hiányozhat, de az agy megszokta - összeszorítottam hirtelen ajkaimat, hagytam hogy a gondolatok immáron felszívódjanak. Hogy az agy, a tudat, elfogadja őket. Hirtelen ráztam meg fejem. Elhessegetve a gondolatokat, kétejeket. Nem. Ezt még egy ideig nem fogom tudni felfogni, nem még hogy elfogadni. Sőt. Szinte biztos voltam benne, hogy a tokot megpróbállom majd kivenni s ezzel megcáfolni Rick szavait. Hogy valahogy sikerül kimásznom ebből a mesterséges testből. Bizony ezzel kapcsolatban még lesznek hozzá kérdéseim, de nem itt és nem most. Majd apránként. Épp amennyire el fogom tudni fogadni ezt az egészet. Mégis gúnyos mosoly ült ki arcomra.
- Tipikus. Ez nem én lennék ha nem egy ilyen hülye világban nyitnám ki a szemem. Annyi év után is pofássan hozom a formámat - nevetek fel, de semmi öröm, se vicc nincs az egészben. Kínomban nevettem fel. - Nem értek veled egyet. Szerintem a virtuális realitás vagy mi az tiszta hülyeség. És aki azt hiszi hogy ott meg tud halni, akkor még nagyobb barom és meg is érdemli hogy százhúsz halált haljon. Ha mindenki tudja hogy ott nem tudsz igazán meghalni, akkor mitől vannak besz*rva? - nézek rá értetlenül. - A fájdalom csak annyira fáj, amennyire megengeded és ha minden a fejedben van, akkor nem tud téged senki bántani. Épp ellenkezőleg. Te írod a szabályokat és te vagy a játékmester - vonom meg vállam. - De az igazi fenyegetés az mindjárt más. Az igazi kínzás. Igazi érzelmek… Amikor tudod hogy itt csak egy életed van… Aki nem tud a valóságban kínozni, az ne játsszon olyat hogy tud - mordulok fel idegesen. Sajnálom azt a szerencsétlent, aki engem próbálna ilyen virtuális realitás sz*rban kínozni. Bah! Én már akkor is nagyon kemény, kitartó dió voltam amikor az ilyen marhaságok még csak hülye számítógépes játékok voltak. És csak egy embert ismertem, aki képes volt engem majdnem betörni. Persze nekem ilyenről könnyű beszélni. Én a fájdalomban születtem és éltem. Benne nőttem fel. Természetes, hogy nálam a határok teljesen máshol vannak, mint más, egyszerű embereknél.
Oldalra fordítom fejem, de csak annyira hogy lássam az épületet, amely felé vesszük az irányt. Szálloda? Lepődök meg kissé, de valójában én sem várhattam mást. Szívem megugrik, hisz utoljára mikor szállodában voltam… Ujjaimmal akaratlanul is végigfutottam nyakamon, csak hogy felidézzem a régi, nem túl kellemes emlékeket. - Nem sz-szokásom reklamálni. Ez miatt ne aggódj - suttogom felé még kissé elkalandozva. - De azért majd az ajtó előtt tegyél le. Jó? - nézek rá szépen. Kívülről is elég flancossan néz ki. Legalább is számomra. Biztos nem néznének rám jó szemmel, ha beraknám oda a piszkos lábam. Illik a bejárat előtt megtörölni! - Még mielőtt oda bemennénk és ezzel végre megpecsételnénk a barátságunkat… - kezdek bele kissé vonakodva - … azért jó hogy tisztáztunk ezt-azt. Mindketten veszélyesek vagyunk egymásra és saját magunkra nézve. Egyikünk se olyan, amilyennek kinéz. Mindketten teljesen másmilyenek vagyunk és mégis teljesen egyformák - hadarom, kezdek feszült lenni az egésztől. - Huh… nem tudom mit akartam ezzel mondani szóval inkább ugorjon a majom a vízbe - vigyorgok rá angyalian.

Csendben pislogok lefelé az arcára, láthatóan nehezen fogja fel ezt az egészet. De már érti.
- Sőt. El is tudsz vérezni. De mint mondtam, a sebforrasztó a szintetikus testen sokkal jobban működik. Sosem fog látszódni utána az a seb.
Bökök a fejemmel a tenyerére. A többi is ugyanilyen lesz. Ellenben velem. Nekem látszani fognak a sérüléseim. Ezután áttérünk más témákra, igyekszem megmagyarázni a kérdéseit, amire aztán felcsattan. Mondjuk egyet is értek vele, meg nem is.
- Virtuális valóság.
Javítom ki a nyelvbotlását, amitől aztán az egész kerek mondanivalója butácska élbe torzul. Sorra veszem, amiket felsorolt, és valóban, ám mégsem.
- Az egész ott kezdődik, hogy el tudod-e dönteni hogy az a valóság, vagy sem. Mert ha nem, akkor meghalhatsz a valóságban, vagy szenvedhetsz és meghalhatsz a hazugságban.
Jelentősségteljesen pislogok rá, mert nemrég ő is azt hitte hogy ez csak egy álom és majd ha felébred, akkor minden más lesz. Nos, a VR is pont így működik!
- Csak a felszínét kapirgálod. A VR-ben szabadon csinálhatsz bármit az áldozattal, mert nem hal meg igazából. De pont emiatt szörnyű kínokon megy keresztül, amit ha túl sokáig művelsz vele, az kihat az agyára, az idegrendszerére és valóban meghalhat!
Nekem nem új keletű tény hogy meg lehet halni a VR-ben is, de Radka valahogy játéknak fogja fel, pedig nem az. Lassacskán odaérünk az épült bejáratához. Radka pedig meglepő kéréssel fordul hozzám.
- Miért?
Magamban arra gondolok, hogy a saját lábán szeretne bebicegni, vagy pedig még mindig tart egy lehetséges csapdától, hiába magyaráztam neki. Nekem most kifejezetten jól esik a hatalmas, vörös holló látványa. Hazaértem.
- Én sem értem, mit akartál mondani, de én ezzel nem értek egyet. Hasonlóak vagyunk. Nem egyformák. Nincs két egyforma ember. Kivétel ha klónoznak valakit.
Néhány lépés és az ajtó elé érünk. Bentről pislákoló fény árad kifelé. Aztán még egy pillanattal később fényáradatba borul az alsó aula és a bejárat is. Poe biztos észlelt minket. Óvatosan leteszem Radka-t, de hagyom hogy belém karoljon, ha szükségét érzi.
- Tudod, az M.I. hotelek manapság konganak az ürességtől. Nem népszerűek. Úgyhogy csak mi vagyunk a vendégei, senki más.
Azzal el is indulok belfelé. Nyílik az ajtó, keresztül haladunk rajta és amint beérünk, egy bajszos, nálam másfél fejjel alacsonnyabb alak ölt testet közvetlen mellettünk. Fekete frakkban és előkelő nadrágban látni, fehér csokornyakkendővel és a lábán fekete, bőr félcipőben.
- Jó estét, uram!
Majd Radka-ra tekint.
- Hölgyem! Üdvözlöm a Holló-ban!
Nekem nincs kedvem kivárni a reklám végét, így megint megindulok a szemközti pulthoz.
- Poe. Lapozzunk! A vendégem neve Radka.
Várok egy kicsit amíg a díszpinty M.I.-nk lefutja a tiszteletköröket, aztán komótosan folytatom a bandukolást a bárpultig, elhaladva a recepció mellett.
- Megsérültünk mind a ketten. Kell sebforrasztó és nekem egy üveg whiskey!
Úgy gondolom Radka majd kinyilatkoztatja hogy neki mi kell ezen felül, én most a bárpulthoz érve helyet foglalok és a tetejére könyökölök.
- Mondd, hogy nem keresett senki, amíg nem voltam itt!
Mintha csak a szájába adnám mit kell mondani, holott nem így van. Poe eltűnik Radka elől, és a bárpult mögötti részen materizálódik újra.
- Uram! Egy bizonyos Ortega bíró kereste önt! Arra kért, adjam át az üzenetét, mely szerint hívja vissza.
Ó, a név hallattára kizökkenek az egykedvűségből.
- Csak ennyi?
Poe közben elővarázsloja a whiskey-s üveget és egy poharat, amit elém tol.
- Igen, uram! Mást nem mondott.
Nem akarom megtudni, hogy mit akar. Eszemben sincs visszahívni.
- Kezd vele!
Mutatok Radka-ra, amikor a sebforrasztó is előkerül.

Kovacs és Radka

Pontosan tudom, hogy érti azt a virtuális valóságot, világot. Pont olyan mint az álmaim, de mégse. Valami azt súgja, otthoniasan érezném magam benne, de mégis egy azok helyek közé rakom be, ahova nem szívesen látogatnák el. S tovább folytatta mondandóját mígnem a bejárathoz érünk. Mindketten tán ugyanazt mondjuk, csak más szavakkal és mivel én nem vagyok a magyarázkodás mestere, így nyilván kissé félre ért. Vagy az én agyam van annyira összekuszálva, hogy szavait úgy fogom fel, ahogy nekem megfelel? Ezt sem zárhatom ki, hisz nem történne sem először, sem pedig utoljára. Jobb is tán, ha ezt a témát egy időre lezárjuk, elvégre nem kétszer kellemes. Sőt! Számomra kifejezetten fájdalmas, hisz egyre több kérdést, egyre több félelmet hoz magával. Jobb is erre egy időre fátylat borítani s inkább valami sokkal kellemesebbel foglalkozni.
Lábaim elérik a szilárd földet mikor Rick letesz a bejárat előtt. Csak fél másodpercig tart, számomra mégis egész végtelenségnek tűnik, amíg ismét megszokom azt, hogy rajtuk állok. Hogy egyáltalán állok. A fáradtság oly váratlanul s hirtelen ugrott nyakamba, hogy kis híján alig bírtam időben térdeimre parancsolni. Szerencsére sikerült s így én nem csókoltam meg a földet. Meg sem inogtam! De azért hálásan néztem Rickre, amiért tettre készen állt mellettem. Ki is használtam. Egyik kezemmel lágyan karjához értem, hogy így megmaradjon az egyensúlyom amíg először az egyik, majd a másik lábamat is alaposan megtöröltem. Igaz nem volt ott semmilyen szőnyeg, sem lábtörlő, én mégsem akartam bevinni az utcai mocskot egy szállodába. Nem illik! Majd az egyik lábamat, utána a másik lábamat ráztam meg alaposan a levegőben, ezzel is igyekezve megszabadulni nem csak a piszoktól, de a felesleges esővíztől is.
Mint kiderült, teljesen feleslegesen. Hisz mikor beléptünk, mint akit kővé dermesztettek, úgy álltam. Szemeim hatalmasra kikerekedve, ajkaim eltávolodtak egymástól. Körbeölelt a kellemes melegség, szárazság. De nem csak az! Hiába volt a szálloda üres, mégis mintha tele lenne. Olyas valamivel, amit az ember ritkán érez. Lassan, mégis biztosan hatolt belém az a egyfajta, meg nem magyarázható kellemes érzés. Mikor tudjátok, hogy itt csak jó lesz. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek, mit szóljak. S ahogy álltam s ámultam, figyelmemet fokozatosan elragadta Poe. Pontosan úgy nézett ki, mint egy angol úriember a régi filmekből.
- E-emm… - nyögtem ki magamból, majd tekintetemmel átmentem Rickre ki már a bárnál ücsörgött. Poe hirtelen ott termett. Magamba fojtottam a levegőt, pislogtam párszor jókora nagyot. - K-köszönöm. Szép… estét…? - néztem Poe-ra szégyenlősen. Aztán hirtelen mint akit fejbe vágtak volna, végre észbe kaptam. S ekkor döbbentem rá, hiába az a nagy igyekezet odakint, mégis sikerült behoznom a felesleges vizet. Magam alatt, lábaim alatt tocsogott az esővíz, mely rólam pergett le. - Uhh… efhm… e-elnézést, feltakarítom! - néztem riadtan Poe-ra, mint akitől azt várnám, hogy most bizony ki fog engem innen zavarni. Közöttük lévő párbeszédet valamilyen Orteg nevű személyről alig észleltem. Volt mit csinálnom, hogy ne essen ki a szemem. Látni akartam az egész helyet. Minden apróságot. Minden zugot. - Nagyon szép hely… - leheltem ki magamból még mindig lenyűgözve. - Csodaszép - néztem Poe-ra immáron felbátorodva. Arcomon nagy mosoly ült. Szinte kivirágoztam.
Megindultam a pult felé, hisz azon már az üveg whisky landolt. - Héh! Na még azt a nagy túró manót! Ne lopd az ötletemet! A whiskyt én kívántam meg először. Legyél úriember és állj szépen sorba - hurrogtam le Ricket, de természetesen színpadiasan, hogy egy kis vidámságot hozzak a mai estébe. - Különben is ne feledd hogy… - emeltem fel mutatóujjam, mikor már odaértem hozzá. - … kettő, nő vagyok - emeltem fel két ujjam, majd még egy harmadikat - három, idősebb vagyok mint te - kacsintottam rá, de akkor már nyitottam az üveget és megkínáltam magam. De csak kiöntöttem. A poharat orromhoz emeltem, kissé megforgattam hogy magamba szippancsam fantasztikus illatát. - Addig meg mutasd meg magadon azt a híres sebforrasztó - ismét egy kacsintás, hogy egy kicsit “provokáljam”. Ajkaimhoz emeltem a poharat, már szinte éreztem ama isteni nedű ízét nyelvemen.
- Várj! - kiáltottam fel hirtelen, fejemet elhúzva a pohártól mint aki megijedt, hogy meg van mérgezve. Arcom értetlen kifejezésbe torzult.
- Te nem ihatsz - emlékeztettem magamnak rosszallóan.
- Miért nem? - pislogtam kérdőn, de válasz nem jött. Minden más a fejemben zajlott le. Szavak nélkül. Csak érzelmek. Tudtam miért. De az ok már rég nem létezik. Akkor, valamikor, nagyon régen a gyógyszerek miatt nem ihattam alkoholt. Elnéztem oldalra, kifejezetten látszott, hogy szavak nélküli szóváltásba kerültem. De már nem szedek gyógyszereket. Már hiszen szabad! Megvontam hirtelen vállam, arcom ellazult és közömbös lett.
- Nekem mindegy - vágtam rá és végül mégis csak belehörpintettem. Ha valaki azt várná, hogy csak belenyomtam a nyelven, az még nem ismer! A pohár tartalmát kiittam. De nem mint egy iszákos. Megadtam neki a kellő tiszteletet. - Mmm… fantasztikus - néztem Poe-ra minden elismerésemmel. - Megérinti az ember lelkék és felevenítni a halott érzelmeket - mosolyodtam el, majd plüss nyuszimra néztem, ki némán ücsörgött a bárszéken Rick mellett. - Igen. Igazad van - bólintottam, majd ismét Poe-ra néztem. - Soha nem gondoltam volna, hogy megkapom az élettől azt a tiszteletet, hogy sárga utam egyszer elvezet a nagyhatalmú Óz varázsló elé - s valóban. Poe nem lehet más, mint Óz a nagy varázsló. Hisz ki más ebben a világban képes lenne ily csodaszép helyet alkotni. Ki más lenne képes úriemberként viselkedni, az egyik helyről a másikon csak úgy megjelenni?

Egy ideig csendben követem és figyelem a másik kettő "ismerkedését".
- Ugyan, kisasszony!
Megrázza a fejét párszor Radka szabadkozására, aztán egyet csettint az ujjaival és a víztócsa már ott sincs. Ismerem már annyira őt, tudom hogy egyből megkedvelte a hóbortos társamat. Máskülönben hallgatnám az ultimátumot. Így aztán a whiskey-s üveget keresgélem, majd azzal és egy pohár társaságában foglalok helyet a pultnál. Sokáig mégsem üldögélhetek csendben, mert először Poe jelenik meg a pultnál és elcsevegünk Ortega bíróról. Aztán őt Radka is követi, némi hezitálás múlva. Éppen öntök a poharamba, amikor Radka rázendít. Felfelé vonom a szemöldökömet, a befejeztével pedig bosszúsan követem a pohár útját. Lenyúlta a poharam!
- Adnál egy másikat?
Nézek morcosan Poe-ra, aki vigyorogva követi a jelenetet. Aztán meg mikor leesik neki hogy őt nézem, mert poharat kértem tőle, megpróbál együttérzést színlelni. Ó, egek! Képmutató! Viszont a poharamat megkapom, Poe pedig Radka elé lépked a pult mögött.
- Mint bölcs és rangidős egyén a terembe, ajánlom figyelmébe a koktéljaimat, kisasszony!
Remélem most nem kezdenek bele a ki az idősebb témába. Jelentőségteljesen meghúzom a pohár tartalmát. Aztán egy ideig a magában beszélő Radka arcát fürkészem.
- Most kihez beszélsz?
Hamar egyértelművé válik a felismerés: saját magával. De úgy hogy közben mi is itt vagyunk mellette. Poe mintha ezt nem érzékelné. Közbeszól, egy koktélos pohárral a kezében, amibe idő közben összeöntött pár vackot az újdonsült vendégének.
- Kérem. Kóstolják meg ezt!
Halucinálok, vagy tényleg többes számban beszélt hozzá? Nyilván hozzá, hiszen nem nekem mondta. Máskülönben lenne előttem is egy olyan pohár. Poe tudja rólam, nem szeretem a koktélokat. Oké, talán kezd beütni a whiskey hatása. Amikor Radka ismét megszólal, feltör belőlem a nevetés.
- Szerintem mutatkozz be neki rendesen.
Erre innom kell, gyorsan. Vagy múljon el a delírium hatása, vagy merüljünk jó mélyre!
Poe kihúzza magát, mintha csak bókot mondtak volna neki.
- Igazából én és a hely, egyek vagyunk. Ha én nem vagyok, ő sincs. Ha ő eltűnik, én megszűnök létezni. De a nevem még mindig Poe, kisasszony.
Kiiszom a pohár alját, aztán megtöröm ezt az idilt.
- Jól van! Ha még egy versbe is belekezdesz, akkor itt vérzünk el! Szóval kezd velem!
Bökök a fejemmel a sebforrasztóra, aztán felállok a székről hogy levedledjem magamról a kabátot, meg az inget. Így hozzá tud férni a vágásokhoz. Persze utána visszaülök és csendben tűröm a műveletet. Muszáj! Csak néhány kínos pillanat amíg összefoltozza a hátamon és az alkaromon a vágásokat, majd a fejemen a bőr repedését, utána pedig már csak az újdonsült forradásaim látszanak.
- Most őt is!
Radka-ra gondolok, bár a fene tudja hogy velünk van-e, vagy még mindig diskurál magával.
- Mondd hogy itt vagy, és nem a Kansas-i szélmalomnál tartunk!
Szólítom meg határozottan, némi cinikus éllel a hangomban. Poe közben odasétál mellé és leül a székre.
- Kisasszony. Kérem, mutassa! Ígérem, nem fog fájni! Ahogy a nagy költő mondta:
Jaj ne, csak ezt ne. Lassan már én is kívülről fújom ezeket a verseket, annyiszor elhangzottak tőle.
"Viseld csendesen e magányt,
   Mely nem egyedüllét - hiszen
Az életben melletted állt"
Szerencsére nem mondd többet. Bíztatóan mosolyog Radka-ra. Fogalmam sincs mit akart ezzel közölni vele, vagy csak éppen behozta az előbbi félbeszakításomat, de azt hiszem, jobban bele kellene néznem ebbe a pohárba itt előttem.

Kovacs és Radka

A whisky jól esett, nem tagadom. Utó íze pompássan táncolt nyelvemen, mint aki arra buzdít, igyak még eggyel! Összehúzom szemöldököm, s mielőtt Rick kérdezett volna, bosszúsan mordulok fel.
- Nem! Ennyi pont elég volt - mint egy anya, ki gyermekét fenyíti, hogy bizony ennyi süti mára elég volt. Sok lesz a cukor s bizony akkor nagy bajok lesznek. Lennének is az én esetemben. Nem csak a cukortól, de a nagyobb alkohol mennyiségtől is. Nem kell túlzásba vinni. Igaz nincsenek gyógyszereim melyekkel összeverekednének s viadaluk nagy katasztrófát hoznának… Mégis félek. S talán nélkülük még nagyobb kárt tennék jómagamban.
- A nyuszimhoz, nem látod? - nézek Rickre, kérdésére válaszolva hogy kihez beszéllek. Nézek rá bután, szinte mint egy hülyére. Hát nem egyértelmű hogy a Szerelmemhez beszéllek? Kezeimet közben szét is tárom, majd aztán hökkenek meg. Szemeimet nagyban megforgatom.
- Ja hát persze. Te őt nem hallod. Bocsánat - párszor ujjammal homlokába bökök - Ő itt beszél mindenkivel. De neked nincs meg hozzá az a … izé… - kezdek bele vidáman, miközben Poe a koktélt varázsolja. - Ah, megvan! Újjítás - vigyorodom el szélesen, halkan fel is kacagok. Nem. Nem az alkohol hatása. Csak a gyógyszerek hiánya és az a kellemes biztonság érzés összhangja, aminek köszönhetően kezdek teljes mértékben önmagam lenni. De azért szépen nézek Rick-re, nem szeretném felbosszantani.
Nem merülök el nagyon a dologba, hisz Poe már kész is a koktéllal. Nagy szemekkel nézek alkotására, hisz csodaszép színekben pompázik. Imádom a színeket! Hisz nélkülük a világ unalmas, szomorú.
- Óóóó…! - ámulok el rendesen, még szemeim is kitágulnak. Mintha egy igazi kincset rakott volna elém valamilyen meséből. - Nézd Szerelmem, hogy ez milyen jól néz ki! - fakadok ki, szinte meghatódva. Ennél nagyobb bókot szinte semmilyen művész nem kaphat. - Hát nagyon szépen köszönöm! - veszem is át a poharat óvatosan, kellő tisztelettel. Széles mosolyt villantok a hotel tulajdonosára de az izgatottság ott cikázik tekintetemben. Meg is kóstolom nyomban. - Mmmmm….! - adom ki magamból hosszasan lehunyt szemekkel, melyeket mikor végre kinyitom, ajkaimat lágyan megnyalom. - Fantasztikus. Olyan mintha egy csodaszép álmot kóstolnák meg. Nagyon finom. Köszönöm szépen - arcom jobban kivirul, majd még egy korty. Ez után figyelek csak jobban arra a bizonyos sebforrasztó amellyel már Poe Rick sebeit szövi össze.
Szinte magamba folytom a levegőt. - Azt a kutya férges fülét! - kiáltok fel szinte, s máris közelebb lelem magam hozzájuk. - Hát ez… hát ez aztán…! Ó! Ha nekünk akkor ilyen lett volna, az úgy sokkal jobb lett volna! - hülledezek. Hát ez a világ rejteget jópár kellemes meglepetést. Ha abban a régi időben létezett volna ilyesmi, biztos hogy sokkal szebbek lennénk. Nem néznénk ki mint egy… - Nem vagy más csak egy gyenge szörnyecske - hangzik el elmém hátuljából a rideg szó, mely ereimbe fagyot lehel. A arcomra rá is fagy egy pillanatra az elszörnyedés, hisz eme hang a messzi múltba tartozik. Hogy talált ide?!
Koktélomat lassan félre téve nyújtom óvatosan kezem Poe felé. - Itt vagyok. Nem ismerek semmilyen Kansasi szélmalmot úgyhogy nem lehetek ott - suttogom halkan Rick felé kissé megilletődve. S hagyom, hogy Poe megéritsen. Nem tudom mennyire érezhette, de én éreztem helyette is, ahogy teljesen beleremegtem. Nem csak szavaiba, melyeket jobban ismertem mint talán gondolná, hanem abba is, hogy valaki hozzám ért. Ricknél valami miatt eddig nem volt gondom az érintésekkel, de az is lehet, hogy benne furamód megbíztam. Nem mintha Poe gyanúsnak tűnne. - A magány jó barátod, mely sosem el nem hagy. Még utolsó órádban sem, s ő lesz az egyetlen, ki titkaidba beleles - sóhajtok fel figyelve, ahogy a forrasztó teszi dolgát. S valóban. Tenyeremen mintha eddig nem is tátongott volna semmilyen sebhely. Mintha nem vágta volna át a hatalmas penge. Néztem, figyeltem minden oldalról, arcom előtt tartva. - Azt hiszem ez lesz az egyetlen emlék, ami után nem marad semmilyen emlékem. Annyira fura, hogy teljesen elszomorít - néztem Rickre lehangolva. S valóban. Nem voltam ilyesmihez hozzászokva. Annyira új volt elmém számomra, hogy nem tudtam hova tenni. Mintha nem tudnák ennek… örülni.
- Nézd Szerelmem - nyújtottam tenyerem nyuszim elé. - Nem lesz emlékünk a barátunkra - biggyesztettem el szám szinte sírva.  

Meresztgetem a szemeimet, de végül is kiderül hogy a nyuszijához beszél. Ő lenne a szerelme? Alaposan megnézem magamnak a nyulat. Persze semmivel sem feltűnőbb, mint Radka mutogatása és rejtélyes fejbeveregetése magának. Ezek a mozdulatok egy másik világba kalauzolnak. Amikor rohantam a sikátorban egy szellem után. Szóval én sem vagyok százas...azt hiszem...
Egy kis időre a saját gondolataimba fordulva, kortyolgatva a whiskey-m felelevenítem az emléket. Az elmém szórakozik velem. Olyasmit látok, amit nem látok. Néha. De egyébként ahogy megint a nyúlra kúszik a tekintetem, nah speciel, nem látom amit látnom kéne. Közben Poe és Radka különös hullámhosszra csatlakozik, ami tőlem annyira távol áll, mint innen a Grand Canyon.
Amikor a sebeimet kezdi el behegeszteni, az árgus szemekkel közeledő Radka sem marad el. Először beüvölt egy oltárit, amitől én is felröhögök, hát még Poe. Aztán ecsetelgeti, hogy az ő idejében nem volt ilyesmi. A csacsogása fura mód megnyugtató. Az elkövetkezendő csend a hátam mögött sejteti, valószínűleg alig várja hogy kipróbálhassa. De amikor Poe befejezi és én hozzá hajolok, mégis mintha itt sem volna. A hülye kérdésemre aztán megkapom a magam válaszát. Az üveges tekintet hirtelen átvált meglepődöttbe. Jó, végül is eddig nem poénkodtam vele. Még szoknia kell!

Poe odakíséri a székhez, aztán együtt elszavalják az elkezdett vers folytatását. Közben dolgozik a seb forrasztóval.
- A magány jó barátod, mely sosem el nem hagy. Még utolsó órádban sem, s ő lesz az egyetlen, ki titkaidba beleles.
Örömmel skandálja a szavakat és a végén felnevet.
- Látja? Már semmi sem látszik!

Erre a pillanatra én is odakapom a fejem magányos mélázásomból és Radka gyermeki rácsodálkozásával találkozom. A tenyerét vizslatja áthatóan, aztán jön a felismerés.
- Az csak jó.
Jegyzem meg epésen belekortyolva az italomba.
- Én úgyis a bajt hoznám rád.

A következő pillanatban csetten Poe nyelve, ő pedig bosszúsan előttem terem és seperc kiveszi a kezemből a poharat.
- Hé!
Dörrenek fel, főleg amikor a mutatóujjával mutogat nekem.
- Uram. Úgy hiszem eleget ivott!
Nemlegesen rázom a fejemet.
- Emlékszel. Vegyidegrendszer. Nem tudok eleget inni.
Már nyúlnék az üveg felé, de közben azt is elveszi.
- Komolyan. Ne már!
Azt már nem teszem hozzá hogy rosszabb, mint egy feleség. Farkasszemet nézünk egy darabig.
- Tudom mi az elég. Oké? És most nem elég!
Emelem fel a hangomat, bár ezzel semmit sem érek el. Akkor most álljak fel?!
- Én láttam őt. Érted? Láttam őt!
Jelentem ki halkabban neki, amitől láthatóan kissé megenyhül.
- Értem, uram.
Lekerülnek elém a cuccok az asztalra vissza.
- Csak, kérem, óvatosan!
Mintha ő is kissé elmélázna. Kínos tekintettel figyelve engem, megkerüli az asztalt.

"Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!"

Pont a végére ér, mire Radka mellett köt ki. Szó se rólam, én menet közben elvesztettem a fonalat, inkább megint a pohár mélyére tekintettem csendben.
- Radka kisasszony, meddig óhajt megszállni nálam?
Nah ez a kérdés gyorsan kihúzott a valóságba.
- Várj! Szó sem volt róla hogy tartósan itt marad!
Mire végig gondolom, már kimondtam. Talán Radka-nak ez most rosszul esik.
- Ne haragudj. Hidd el! Jobb, ha nem maradsz itt sokáig!
Leteszem a kezemből a poharat.
- Megteszem neked, amit megígértem, de utána ígérd meg, hogy te is megteszed ezt nekem. Elmész és elfelejtesz. Rendben?

Kovacs és Radka

Kedvesen mosolygok Poe-ra. A vers melyet mindketten ismerünk nagyon is szívemhez van nőve. Mintha csak az én életemről szólna. Akkor is, ha valójában nem emlékszem, honnan ismerem. Mikor tanultam meg? Mikor és hol olvashattam? Belső megelepődésemnek viszont nem engedtem teret, nem hagytam megmutatkozni. Lesz elég időm felfedezni, lesz elég időm válaszokat lelni kérdéseimre. Most viszont erre nincs tér. Itt kell lennem józan eszemmel. Már amennyire itt tudok lenni. A Hollóban, Rick-el és Poe-val. Szóváltásukat az alkohollal szemben csak csendesen figyelem. Kívülálló vagyok, nem az én dolgom. Egyrészt megértem Ricket, másrészt Poe-t is, ki ezek szerint igencsak megkedvetle vendégét s örömmel gondoskodik róla. Kék szemeim érdeklődve szökdelnek egyikről a másikra, miközben iszogatom saját italom. Viszont meghallom azt a bizonyos mondatot… “Láttam őt”, azonnal összerándul szemöldököm s homlokom. Kit láthatott? Valakit a múltból? Vagy a jelenből? Kettejük reakcióra arra int, bizony ez komoly dolog. Tán annyira, mintha jómagam látnám Pogot? Vagy Lucast? Geret esetében nem lennék annyira biztost, de talán mégis…
Együttérzően, s főleg lágyan helyezem immáron begyógyult tenyeremet hatalmas vállára. Szinte alig érzem testének melegét. Szinte alig jár át rajtam az a máskor jól ismert érzés, mikor valakit megérintek, vagy mikor valaki engem érint meg. Mégis ettől eltekintve szemeim melegséggel vannak átitatva. Ebben a pillanatban nem kellenek szavak. Feleslegesek lennének. Minden arcomra van írva, mely csak a színtiszta igazat mondja: Én tudom milyen ez. Majd aztán mint akit keresztül döftek volna. Kezem szinte élettelenül csúszik le testem mellé. Az érzelmek kialszanak, mint amikor lekapcsolják a villanyt. Ajkaimat szinte szigorúan szorítom össze.
- Ne félj. Nem vagyok annyira bolond, se hülye hogy… - igyekeztem magamba folytani az igazi érzelmeket, azt a fájdalmat melybe ismét rendesen belekóstoltam. A visszautasítást, az eltaszítást. Miután ismét levegőt vettem hogy folytassam, elmosolyodtam. Kényszerből igaz, mégis igyekeztem úgy tenni, mintha ura lennék a helyzetnek és valójában teljesen mindegy számomra, milyen hosszú vagy rövid időt töltök Rickel.
- Nem vagyok annyira bolond meg szeretem magam annyira hogy nem fogok a nyakadba csimpaszkodni és téged se foglak a sajátomba akasztani. Ahogy mondtad és ahogy meg is egyeztünk… egyikünk se életbiztosítás a másik számára - kinyújtottam nyelven, majd elnevettem magam vidáman, mégis ott lapult benne a csalódás, a fájdalom. Figyelmemet utána mégiscsak Poe felé intéztem.
- De az is igaz hogy szállodában vagyunk, nem Rick uraság otthonában. Szabad egy országban élünk és én is annyira szabad vagyok amennyire csak szabad tudok lenni szóval nem lehet megtiltani hogy ne legyek ott, ahol ő is - kacsintottam össze esküdve Poe-ra. Hagytam egy kis drámai szünetet, majd Rick vállát megveregetve ismét megszólaltam. - Nyugi. Nem maradok sokáig. Valójában… ígértél nekem kaját meg ilyesmi azért, hogy mesélek magamról neked valamit. Meséltem útközben ide, szóval ha nincs több kérdésed, én nagyon szépen köszönöm a kellemes italozást - bökök fejemmel üres poharamra a bárpulton na meg ugye a whisky-s üvegre - és természetesen az egészségügyi ellátást is - emelem fel azt a kezem, melyen már nem tátong semmilyen sebhely, megtáncoltatva ujjaimat rajta mintha épp köszönésre intenék.